Hirtelen összetört világképemben valami. S ennek a világképnek egyik tényezője kétségtelenül a XX. század elejének nagy költője: Ady. Gimnáziumi tanulmányaim során sokat tanultam róla és olvastam tőle. Bár erősen reál beállítottságú voltam, a matek és fizika töltötte ki az életem, de két különleges tudású magyartanárunk volt, és keményen sokat tanultunk tőlük. Az első 3 évig egy piarista volt, élete volt az oktatás, a másik egy kiemelkedő tudású patkány volt (tessék megkeresni a Tartótiszt weblapot a neten), bár egyike az ország legnagyobb tudású magyartanárainak. Osztályunkkal való konfliktusa, egyre nyilvánvalóbb és általunk tudott kettős élete miatt érettségin – e magyarból és irodalomból még ma is mindig igen jó osztálynak 1/4-ét bukásra ítélte. De hát ez történelem, s az én életemben is az, de minden konfliktus ellenére közvetítődött felém a magyar kultúra, melyre büszke vagyok, s lehet nemzetünk is.
A tavasz optimista évszak mindenhol a világon. Kivéve Magyarországot. Ha ugyanis az ember követi az ellenzéki médiát, akkor azt érzékeli, hogy ez az ország hamarosan fejre fog állni. Nem vagyok gazdasági szakember, de civilként nem ezt tapasztalom. Azt látom, hogy az MSZP-SZDSZ által a csődközelig elúsztatott magyar költségvetés, a lakosság pénzügyi kivéreztetése után, ma az ország újra stabil, szinte minden gazdasági mutatója pozitív.
Aki tartja magát a fenti útmutatásokhoz, annak könnyű dolga lesz a kanászok felismerésével.
Azonban ez nem igazán biztos, hogy segít egy rokonszakma képviselőjének beazonosításában. Nem tudok arról, hogy lenne hasonló dal, mely összegzi a juhászok jellemzőit. Amennyiben azonban az illető Juhász a keresztségben vagy a névadóünnepségen, esetleg csak simán az anyakönyvbe bejegyezve a Péter keresztnevet kapta akkor már, ha nem is dalba foglalva, de egy kis internetes kutatással immár nem csak a disznópásztorokat, de az egymillióan a magyar sajtószabadságért facebook csoport megalapítóját is könnyedén megismerhetjük.
Mondjuk, már az is sokat mond, hogy a csoport még mindig a hangzatos, 2010-ben felvett nevet viseli, pedig csak 184 ezren vannak, akiknek a jelenleginél is nagyobb sajtószabadság kell és ezt fontosnak tartják ily módon kifejezni.
Lehetne akár locsolóversikét írni, lehetne piros tojást festeni, aztán locsolni indulni, vagy épp locsolót várni. A kérdés csupán annyi, hogy hányan mennek el effajta útra, vagy hányan maradnak ezen oknál fogva épp otthon. Mennyire akarjuk megőrizni hagyományaink által pont azt, amik vagyunk?
A főzés és a mozgás szeretetét, a mindennapjaink örömét szeretnénk veletek megosztani képek, videók, leírások, események formájában.
Kissé zavarban vagyok. Húsvét ünnepéről kellene írnom, s nem tudom, vagyok-e hozzá eléggé beavatott. Pedig életemben igen sok húsvéti ünnep érintett mélyen. Talán leginkább 1957 tavaszán, mikor az utolsó pillanatig nem tudtuk, engedélyezi-e a frissen alakult kádári hatalom a körmenetet a Margit körúti ferences templomból az utcán elindulva.
Napok óta azon töprengek, hogy hogyan lehet ennyire kétszínű a nyugati politika és a média. Hogyan lehet az, hogy a Keleti pályaudvaron ősszel történtek után kikiáltották Magyarországot az emberiesség ellenségének. Emlékeznek, azt történt, hogy a menekültáradat kitört a táborokból és elindult az autópályán Pest felé, Pesten pedig a Keleti előtt követelték, hogy engedjék be őket a vonatokhoz, hogy eljuthassanak „Merkel Muttihoz”. Majd felkerekedtek, és gyalog megindultak Bécs felé.
"Mert, hogy egy vár vagy egy székesegyház nagyon öreg, teljesen időszerűtlen, és itt-ott omladozik, az természetes, az a dolga. De amikor egy olyan hely mutatja a mulandóságot, ami a pillanatnyi örömök számára készült, például egy kávéház vagy egy gyógysétány... annál nincs rettenetesebb."
Ezzel a Szerb Antal mondattal kezdődött ez évi könyv Odüsszeiám a tó partján.
