Gyalázat – ünnepgyalázat
Visegrádon egykor a templom előtt állt az 1848-as emlékmű, rajta Kossuth címerrel. Ide vezényeltek ki minket, kisdiákokat minden március 15-én, az 1956-os forradalom előtt és utána is. Számos kék és piros nyakkendős – kötelezően kisdobos és úttörő –, s néhányan azok nélkül. Ez ott teljesen lényegtelen volt. A Himnusz, majd zárásként a Szózat hangzott fel, közte ünnepi beszéddel. Az országban természetesen elvtársi hangulat uralkodott, de ott tényleg 1848-ról volt – igaz kontrollált módon – megemlékezés. Emlékeim szerint Visegrádon ez sohasem elvtársi megemlékezés volt, hanem tényleg nemzeti.
Mert tanáraink – felkészült és klasszis tanári kar volt – magában hordozta és óvatosan, de közvetítette a nemzeti eszmét.
Egyszerűen fogalmazva: a proletárinternacionalizmus idején abban az iskolában a magyarság belénk ivódott. Egy hete kérdeztem: történelem-tanárnőnk, Cseke Lászlóné, kinek férje Visegrád kutatója és népszerűsítője volt, ma is él, 87 éves, szellemi frissességben. Hála neki, akárcsak Magyar tanárnőnek, a magyartanárnőnknek és annyi tisztességes, jó pedagógusnak és jó magyarnak.
Azt hiszem, számukra elképzelhetetlen lett volna, hogy március 15-én, a magyarok szent ünnepén ellentüntetésen vegyenek részt egy olyan kormány ellen, mely kétségtelenül kemény helyzetekben védte meg a nemzeti érdekeket. (Csak hadd utaljak itt a svájcifrankos hitelválságra és a migrációs hullám kezelésére.)
Én általában elemezni szoktam, s nem ítélkezni, véleményt mondani. De viszonylag jól fejlett türelmemnek is van határa. Március 15-e a nemzet ünnepe, s Európa történelmének a „Népek tavaszának” csillogó eseménye és folyamata.
1948-49 és 1956 forradalmai a világtörténelem igazságkereső népeinek élvonalába emelik nemzetünket. De vannak ünneprontók, ünnepgyalázók.
Mert nemzeti ünnepünkre tenni egy oda nem illő tüntetést, szerintem történelmünk semmibevétele és gyalázása. Ráadásul viszonylag groteszk is. Amikor a kormány felkínálja – önként vagy kényszerűségből, de kétségtelen fórumot nyújtva – az egyeztetést, akkor aligha kétséges, hogy ez már a politikai pálya és nem a pedagógus érdekvédelem.
Magyar Bálint idején – ki éppen most van új könyvével magyargyalázó körúton –, szóval sem Magyar, sem Hiller idején nem volt hasonló pedagógustüntetés vagy mozgalom, pedig lett volna miért.
Kétségtelen, hogy a pedagógia túlszabályozottsága miatt sok szempontból jogos a kritika – gimnáziumi tanár és vezető feleségem ezt már 2011-ben jelezte, én pedig a Pokorni által megálmodott gyermek- és családcentrikus iskolamodell mellett voltam, egykor bizottsági tagként.
Akik most az utcára vonulnak, hol voltak akkor, amikor az iskolák értékközvetítő szerepe a szoc.lib. kormányok idején zuhanásba fordult? S amikor 100 milliárdot vontak ki az oktatásügyből?
Azt hiszem, tényleg szimbolikus, hogy egy volt ÁVH-s unoka szónokol a tribünön (vagy hordón), kiről úgy hírlik egyébként, nem a pedagóguspálya csúcsszereplője.
Mondhatnánk, szerepzavarban van, hacsak nem akar éppen politikus pályára lépni, melyhez persze vitatható ennyi díszletet és mellékszereplőt igénybe venni egy ország kárára.
Fontos, hogy egészen jól használható demokráciában élünk, ahol a véleménynek helye van, akár tüntetés formájában is.
Jó, ha a demokráciával élni lehet, de nem jó, ha visszaélni. És a nemzettudatot építeni kell és nem rombolni.