Mostanában túl sokat foglalkoztam a politikával. Sajnos hagytam, hogy elsodorjon ez az őszi áradás. Beszédévforduló, 56-os évforduló, népszavazás, stb. Most kiderült, hogy én sem vagyok különb a Deákné vásznánál. Persze mitől is lennék? Én is dolgozom a pénzért, tankolok az autómba, boltba járok, híreket olvasok, és hiába tudom, hogy semmi értelme a reakcióimnak, még sem tudom megállni, hogy úgy tegyek, mintha lenne.
Az ember azt hinné, hogy ezen három fogalom között markáns határvonal van, azt gondolja, hogy a múltat lezárta, él a jelenben, és bízik a jövőben. No, de mi van akkor, ha a határvonalak már nem is annyira biztosak, amikor kísért a múlt, és a jelenbe köszönt a jövő?
Ezen a héten napjaink egyik leggyakrabban emlegetett edzésmódjáról, aminek mi is nagy hívei vagyunk, az Intervallum trainingről számolunk be, megdőlt ezennel manapság az elnyújtott, hosszú több órán keresztül tartó gyakorlatsorok uralma. Persze van egy nagyon jó receptünk is.
Tavasszal üde zöldnek születtem.
Nyárra már sötétzöld lettem.
Levél-életem egy nagy fa lombjában éltem.
Mígnem egyszer a földre leértem.
Addigra már piros ruhában pompáztam,
Társaim is színt váltottak, ki barna lett, ki sárga.
Közvetlenül a TV-ostrom előtt két szerkezetében jellegzetesen elkülönülő csoport volt jelen.
Az akkor már több ezresre gyűlt tömeg a Kossuth téren, mely tiltakozott és rendszeresen skandálta a „Gyurcsány takarodj!” jelszót. Ez egyáltalán nem volt valami őrjöngő tömeg, inkább olyan, mely keresi a megoldást. Órákkal korábban Toroczkai (Tóth) László rég átvette az irányítást (háttérben 64 vármegyés és jobbikos zászlókkal, feliratokkal), azt sugallva, hogy az első szükséges lépés a 12 pont beolvasása a televízióba. A tüntetésen szinte kezdete óta ott voltam, néhány óra megszakítással.
Nagyon érdekes, erős energiákat élünk meg mostanság, amik megmutatják nekünk, kik is vagyunk valójában. Milyen hibáink várnak kijavításra, milyen mintáink és hiedelmeink, programjaink és játszmáink várnak meghaladásra.
Sajnos most sem sikerült. 56-nak, úgy látszik, ez a sorsa, valószínűleg azért, mert túl közel van időben. Igazából az sem jó, ha az ötvenedik évfordulón rendőrök lövik, verik az embereket, mint ahogyan az sem jó, ha a hatvanadikon civilek verik egymást. Ez így egyben csúfság. Persze mit is várhatunk egy olyan országban, ahol az 56-os eseményekben és az azt követő megtorlásokban igen csak kétes szerepet játszó Horn Gyula "szabadon" választott miniszterelnök lehetett?
Kezdhetném egy régi mondással, miszerint "minden szentnek maga felé hajlik a keze", de nem erről lesz szó. Azzal, hogy ünnepeink közelednek, emlékezünk. Azokra, akik már nincsenek mellettünk. Megyünk, és rendezzük a sírokat, de vajon rendezzük-e ott bent is a dolgainkat? Nem szól ugye megint a látványnak, a külcsínynek? A ki többre játéknak... Nem lehet kötelességnek tekinteni azt, aminek szívből kellene jönnie. Soha, és semmikor.
Két tábor van a halloween kérdéskört illetően. Vannak, akikre ránehezedik ez a nyugatról szinte betolakodó hullám és elutasítják. Vannak, akik szívesen hódolnak a Mindenszenteket megelőző este, éjszaka bulizós hangulatának.
Ősz van. Nyugalom. A természet aludni készül. Előtte ünneplőbe öltöznek a fák. A piros ezernyi árnyalatában pompázó ruháikat táncba hívja az őszi szél, majd szőnyeggé alakul.