Múlt, jelen, jövő
Az ember azt hinné, hogy ezen három fogalom között markáns határvonal van, azt gondolja, hogy a múltat lezárta, él a jelenben, és bízik a jövőben. No, de mi van akkor, ha a határvonalak már nem is annyira biztosak, amikor kísért a múlt, és a jelenbe köszönt a jövő?
Tud ez a dolog olyan zavaros lenni, hogy ott képzeljük magunk a képzeletbeli búgócsigán már. A múlt lasszót dob, és visszaránt, próbálja megkérdőjelezni az akkor meghozott helyes döntéseinket is. Ha pedig engedünk neki, a lasszó a nyakunkon fog szorulni igazából. A szép emlékek, érzések mézesmadzagja ugyanolyan keserű lesz, mint annak idején.
Annak, hogy a múlt múlt, oka volt, van, és lesz is. Az ember közben megváltozik, megváltozott, már rég nem az, aki annak idején a múltban örült annak. Egy elhervadt virág pedig sosem borul újra virágba.
A jövő? A jövő mindig lehetőség, újabb hibák elkövetésére, de magában hordozza annak a lehetőségét is, hogy ránk köszön az, amire ott legbelül vágytunk. A jövő mindig képlékeny, a jövő mindig tőlünk függ, a képzeletünktől, a kitartásunktól. A jövő igazából akkor igazán válhat realitássá, ha nem egy tűnő reménykép, hanem folyamatosan annak mutatja magát, a jövőnknek. A jövő mindig egy olyan virág, mi csupán egy bimbó, mi ránk vár, hogy kinyíljon.
Mi is legyen a jelenben? Melyiknek kéne hinnünk? A múlt csábításának, ámításának, vagy a jövő lehetőségének, és reményének?
Ez mindig, mindenkor a jelen legfontosabb kérdése. Az igaz, hogy a múlt nélkül, a múlt fájdalmai, és történései nélkül nem lennénk azok, akik a jelenben vagyunk, de aki a múlt felé fordul, és benne él, egy dolgot el fog veszíteni.
A jelen az a kéz, ami markolhatja a hervadót, vagy nyúlhat a kinyílásra váró felé.
Azt a jövőt, amit igazából megélni szeretne. El kell dönteni, hol szeretnénk élni a jelenen belül. Érdekes kérdés? Az, de ha jól belegondolunk akkor hatalmas igazság van benne. Mert lehet élni a jelenben, de a múlt felé fordulva újra, és újra megélni a hibáit körforgásként, vagy lehet élni a jelenben, de előrenézve a jövőbe, és a jövőre tekinteni.
A múlt forgatókönyve sosem változik meg, tudni fogjuk előre, hogy mi fog benne történni. A jövő más, nincs forgatókönyv, lehet, ez félelmetes, lehet, ez tántorít vissza, de a jövőt mi rendezhetjük úgy, hogy nekünk legyen jó. A különbség hatalmas, viszont annyira nehezen érzékelhető. Sosem leszünk már ugyanazok, mint annak idején, a múltat nem felejteni, hanem elengedni kell.
A jövőt nem félretolni, hanem elfogadni kell.
A jelen a világ legkisebb határa, mi a múlt és a jövő között feszül, de az egyetlen hely, ahol meg tudjuk változtatni azt, hogy egy nap mi lesz az a múlt, amire maradéktalan örömmel tekintünk vissza.
Eldöntjük, hogy mit fogunk tartani a kezünkben, egy elhervadt múltvirágot, vagy az élettel teli jövő virágát.