Szentek kezei
Kezdhetném egy régi mondással, miszerint
minden szentnek maga felé hajlik a keze,
de nem erről lesz szó. Azzal, hogy ünnepeink közelednek, emlékezünk. Azokra, akik már nincsenek mellettünk. Megyünk, és rendezzük a sírokat, de vajon rendezzük-e ott bent is a dolgainkat? Nem szól ugye megint a látványnak, a külcsínynek? A ki többre játéknak... Nem lehet kötelességnek tekinteni azt, aminek szívből kellene jönnie. Soha, és semmikor.
Amiről ezekben a napokban már kevesebb szó hangzik, hogy az emlékezésben ne felejtsük el azokat, akik most, ebben a pillanatban is mellettünk vannak. Emlékezni a múltra sem egyetlen nap kell, így szeretteinkre sem egyetlen nap kell gondolnunk.
Az igazi szentek ott állnak mellettünk, akik életünk részei, akik osztoznak velünk az emlékezésben, akik enyhítik azt a hiányt, amit az elveszítettek keltenek bennünk. Sosem tudjuk, mennyi időnk van, mennyi időt töltünk azokkal, akik ott vannak mellettünk. A múlandóságra gondolva ne feledkezzünk meg magáról az életről, az élőről, akik ott vannak még mellettünk. Pont a múlandóságra emlékezve kell megfogni az élő szentek kezét, és el nem engedni. Mert ki tudja, mikor kell majd elengedni.
Az emlékek emlékek, az élet, amiből az emlékeink születnek, azok viszont itt van mellettünk minden pillanatban. Öleljük, és szeressük egymást itt, bocsássunk meg addig, amíg megtehetjük, itt.
Hallgassuk meg egymást, mondjuk ki, amit belül tartogatunk egy megfelelő pillanatra, mert nem tudhatjuk megtehetjük-e akár már holnap. Ne kövessük el azt a hibát, hogy késő legyen, mert a ki nem mondott ott marad bennünk. A megfelelő pillanat mindig a "most", nem majd, nem később. Lehetnek a legszebb tervek is, ha füstbe mentek, ha csak magunkban dédelgetjük őket.
Emlékezni nemcsak az elmentekre kell, hanem az itt maradottakra is.
Békés emlékezést kívánok mindenkinek, és érezzen mindenki legalább egy élő szent kezét a saját kezében. Minden nap.