Közös programok, utazások, emlékek, és olykor traumák – csupán néhány dolog, amely nemcsak családokat és párokat, hanem barátokat is összetart. De vajon meddig? Hol jön el az a pont, amikor azt mondjuk, ez kevés?
A költöző madaraknak nincs naptárjuk, mégis tudják, hogy mikor van az ideje a melegebb vidékre való elindulásnak, és azt is tudják, hogy mikor térhetnek vissza. Hogy miként csinálják? Hallgatnak a sugallataikra. És ezt bizony a többi állat is megteszi.
Sokat írunk, beszélünk az Európai Unióról. Nemcsak itthon, Nyugaton is téma, hogy elbürokratizálódott a szervezet, amelynek célja a gazdasági együttműködés és a belső béke megőrzése. Ami a bürokrácia leépítését illeti, ott nagy fogadalmak köttettek, hogy most aztán ennek vége. Ebből az lett, hogy 2025-ben még soha nem látott rendeletözön zúdult Brüsszelből.
A Bizottság 21 irányelvet, 102 rendeletet adott ki, és 137 egyéb jogi aktust, valamint 1196 végrehajtási utasítást fogadott el – írja egy most megjelent tanulmány. Vagyis 1456 „ukázt” rendeltek el egyetlen év alatt (!) a tagállamok felé. Elképesztő.
Mindenkinek van alapszemélyisége, de sokszor nem is azt éljük, hanem más szerepeket igyekszünk eljátszani.
Hogy miért tesszük ezt? Egyrészt nevelés kérdése, másrészt a körülmények is belesodorhatnak bennünket olyan szerepekbe, amelyek nem teljesen a sajátjaink. És saját választásunk is lehet. Egyesek azért mutatkoznak másnak, hogy be tudjanak illeszkedni egy általuk vonzónak megítélt környezetbe, helyzetbe. De egyszerűen csak a megfelelési kényszer is terelhet más irányba.
Olvasom a Tisza Párt külügyekért felelős politikusának nyilatkozatát, miszerint esetleges miniszterként számára a fő irány az lenne, hogy Magyarországot „egyértelműen és véglegesen” a nyugati szövetségi rendszerben kívánná megerősíteni – az Európai Unióban és a NATO-ban megbecsült, együttműködő partnerként. Szép szavak. A NATO-ban ez ma is működik. A gond az Európai Unió külpolitikájával van. Ezt két igencsak vitatható szereplő, Ursula von der Leyen és Kaja Kallas igyekszik meghatározni.
Ha reménytelennek tűnik a holnap,
ha unod már az egészet,
és gyökeret vert az enyészet
ha úgy érzed, már erőd is fogytán,
ne add fel!
Nem így indult a Tisza Párt. Megalakulásakor Magyar Péter kategorikusan kizárt minden együttműködést azokkal, akik az elmúlt évtizedek politikai életében bármilyen szerepet játszottak. Néhány sértődött figurát – Rosta Andreát, Tarr Zoltánt – vett maga mellé, és a „régi” politikai világ teljes tagadásával látványos sikereket ért el.
Később azonban megjelent Ruszin-Szendi Romulusz, egy korábbi funkcionárius, leváltott vezérkari főnök. Majd sorra tűntek fel azok a régi–régi arcok, akik bejelentkeztek Magyar Péter mellé. Olyan politikai és gazdasági szereplők, akik az elmúlt harmincöt évben komoly szerepet játszottak abban, hogy a baloldali kormányzás végül a gyurcsányi kudarcba, majd a Fidesz–KDNP sorozatos győzelmeibe torkolljon.
Néha kerülünk olyan helyzetbe, hogy azt gondolhatjuk, már csak a csoda segíthetne rajtunk. És talán így is van. Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra, hogy leülünk, és várjuk a csodát. De mint ahogy a sültgalamb is ritkán száll be az ablakon, a csoda sem töri ránk hívatlanul az ajtót. Ha bezárkózunk, elszigeteljük magunkat mindentől és mindenkitől, akkor a csoda sem fog erőszakkal betörni az életünkbe…
Csodák pedig léteznek!
Év elejével megszaporodnak a fogadalmak. Ezek sokszor arra irányulnak, hogy megszabaduljunk a függőségeinktől. Időként igényünk van rá, hogy elhagyjuk a káros, vagy lehúzó szenvedélyeinket, és így év elején talán könnyebb nekiveselkedni.
De nézzünk a dolgok mélyére. Mi is az a függőség? Az egy olyan folyamat, amit nem mi uralunk, hanem a függőség tárgya ural minket. Ez lehet egy szer, egy szokás, egy cselekvéssorozat.
