Csend

Néha olyan jó csendben maradni. Csendben maradni, és csak figyelni. 

Figyelni a körülöttem nyüzsgő embereket, figyelni, ahogy csak vannak, figyelni, ahogy élnek, ahogy teszik azt, amit éppen jónak éreznek.

Egyesek háborognak, van, aki elfogadja mindazt, ami van, úgy, ahogy van. Mások próbálnak változni, változtatni. 

Én meg csak csendben nézem őket.

Vannak, akiket megértek, másokat pedig nem. De mindez csakis az én dolgom, és csakis rám tartozik. Soha nem tudhatom, hogy más miért választotta pontosan azt az utat, amin éppen most jár. Akkor sem, ha elmondja, mert nem vagyok a helyében, nem ugyanazok az érzések vannak bennem, és nem velem történik mindaz, ami vele.

Nem az én dolgom az, hogy meggyőzzek másokat, hogy rájuk erőltessem az én igazam. Akkor sem, ha azzal talán jobban járnának… 

Akkor mit tehetek értük? Úgy érzem, hogy csak egyetlen egyet: gondolkodásra késztetem őket. Teszek fel kérdéseket, mondom a mondókámat, és példát mutatok. Ezzel egyeseket gondolkodásra késztetek, és remélem vannak olyanok is köztük, akik felfedeznek ezáltal egy másik utat. Egy olyant, amire eddig nem is gondoltak, vagy nem merték bevállalni.

Aki segítséget vagy eligazítást kér tőlem, annak szívesen segítek.

Ez minden, amit tehetek. Nem változhatok meg helyettük, nem láthatok mások helyett, és nem érezhetek mások helyett. De irányt mutathatok, amit vagy elfogadnak, vagy nem.

Közben meg itt ülök csendben, és magamba figyelek. Igyekszem én is gondolkodni, felismerni a jó irányt, észrevenni a tévutakat, és minél jobban élni az életem.

Kell néha a csend. Néha vágyom a csendre.

Az igazán jó gondolatok a csendből születnek.