A mindennapjainkban elég sűrűn használjuk ezt a négybetűs szócskát, miközben észre sem vesszük, hogy mennyire uralkodik felettünk.
Mire is gondolok? Fel kell kelnem, be kell vásárolnom, dolgoznom kell, ki kell takarítanom, stb… Folyamatosan a kell szócskával párosítjuk a céljainkat, és ez valamiféle kényszerérzetet ébreszt bennünk. De ha jobban belegondolunk, semmit sem kell. Mindent a saját akaratunkból teszünk meg.
Hosszas várakozás után érkezett. Végigsiklott a folyók felett, körbejárta a tópartokat. Lehellete nyomán feléledtek a rétek. Lassan felkúszott a hegylábakon, benézett az erdőkbe, felébresztette a korai virágokat az aljnövényzettel együtt. A tisztásokat is zöldre varázsolta. A gyümölcsösök korán ébredő fái virággal ünnepelték jöttét.
Nézem az orosz-ukrán háború egyre kegyetlenebb képeit, és folyton Marlene Dietrich világhírű sanzonja jut eszembe. A címben szereplő dalt Mezei Mária borzongatóan szép előadásában magyarul is meg lehet a youtube-on hallgatni. Hihetetlen, hogy újra aktuálissá vált ez a dal. Minden, amiről énekelnek, a szemünk előtt játszódik le. Menekülő asszonyok, halott katonák, sírok, keresztek, porig rombolt városok.
Mi lenne, ha egy nap mindenki pozitívan ébredne?
Mi lenne, ha egy nap csak a jelenre koncentrálnánk?
Mi lenne, ha egy napra félre tennénk gondjainkat?
Mi lenne, ha egy nap csak bizalommal fordulnánk a világ felé?
Mi lenne, ha egy nap a hírek csak jó eseményekről szólnának?
Mi lenne, ha egy nap csak szeretettel gondolnánk a többi emberre?
Mi lenne, ha egy nap ki is mutatnánk a szeretetünket?
Mi lenne, ha egy nap türelmesek lennénk és megértőek?
Mi lenne, ha egy nap örülnénk mások jókedvének?
Mi lenne, ha egy nap örülnénk mások sikerének is?
Mi lenne, ha egy nap örülnénk annak, ami éppen van?
Mi lenne, ha egy nap félretennénk a panaszkodást?
Mi lenne, ha egy nap csak a szépre figyelnénk?
Mi lenne, ha egy nap csak azt tennénk, amit szívünk diktál?
Mi lenne, ha egy nap csak magunkkal foglalkoznánk?
Mi lenne, ha mindig mosolyognánk?
Vajh’ mi lenne…
A szabadság itt van a levegőben. Felszívjuk magunkba, és felébred bennünk a szabadságvágy. Mert szinte mindannyiunkban ott bujkál a szabadságvágy.
De mit is jelent a szabadság? Igazából ezt nehéz lenne definiálni, hiszen mindenki más területen szeretné érezni.
A címet a Die Welt német laptól kölcsönöztem. Az újság Hont Andrással, az ismert magyar balliberális újságíróval készített interjút. Nem véletlen, hogy ezt a honti mondatot emelte ki a beszélgetésből a szerkesztő. Szokatlan, hogy egy ellenzéki így beszél az ellenzékről. Ahogy az is, hogy az ellenzékről az a véleménye valakinek, hogy a legtisztább az lenne, ha nem is létezne. Mert – fejti ki Hont – a politika elsősorban a döntési kompetenciáról szól. És az Magyarországon csak a Fidesznek van. Az ellenzékünk – mondja ironikusan – ha meg is akarna fogalmazni valamit, akkor biztosan a komputerén a szóköz billentyűt nyomná le, közben beledöntené a kóláját a billentyűzetbe, majd ijedtében beleverné a fejét a monitorba, ez elektromos kisülést okoz, amitől a végén még a ház is leég.
Néha jó felidézni gyermeki énünket.
Abból is azt, amelyik még teljesen gondtalan tud lenni.
Azt a gyermeki énünket, amelyik nem aggódik a mindennapi élet viszontagságai miatt.
Azt a gyermeki énünket, amelyik nem bánkódik az időjárás miatt. Tud örülni a napsütésnek, a hóesésnek, és még az eső sem keseríti el.
Azt a gyermeki énünket, aki nem aggódik az anyagiak miatt, mert bízik a gondviselésben.
Az elmúlt hét legfontosabb két eseménye a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencia és Orbán Viktor évértékelő beszéde volt. Ez utóbbi is kiemelten foglalkozott az orosz-ukrán háborúval, míg Münchenben másról sem esett szó. Úgy tárgyaltak a világ vezető politikusai erről a háborúról, hogy az egyik felet meg sem hívták. Egyetlen szó nem hangzott el a konfliktus kirobbanásának valódi okairól, a Nyugat felelősségéről. Kizárólag Putyin a hibás, és ezért Ukrajnának győzelmet kell aratnia. Eddig csak az volt a közös, hogy addig segítenek Ukrajnának, amíg az kéri, de ma már az Oroszország feletti totális győzelem a cél.
A héten látványos égi jelenségben gyönyörködhettünk. Az esti égbolton már napok óta versenyt fényeskedik a Jupiter és a Vénusz. Most a Hold is közéjük állt. Nem is akárhogy: kacéran, teljesen vékony pengeéllel – nem pedig teljes vakító fényességében –, hogy a bolygók is érvényesülni tudjanak.
Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Vannak hasonlóságok, de alapjában véve senki sem teljesen olyan, mint bárki más.
Mindenki egyedi és megismételhetetlen. Ez egy sűrűn hallható igazság. Leginkább önmagunk megértésére való törekvésünk közben szoktuk emlegetni. Én most a másik oldalról szeretném megközelíteni. Vegyük észre, hogy a másik ember nem olyan, mint mi.