Nem vagyunk egyformák

Nem vagyunk egyformák. Szerencsére. Vannak hasonlóságok, de alapjában véve senki sem teljesen olyan, mint bárki más.

Mindenki egyedi és megismételhetetlen. Ez egy sűrűn hallható igazság. Leginkább önmagunk megértésére való törekvésünk közben szoktuk emlegetni. Én most a másik oldalról szeretném megközelíteni. Vegyük észre, hogy a másik ember nem olyan, mint mi.

Egy ember jellemét sok apró mozaikkocka alkotja. Már az a tény is, hogy kinek mi a fontos, sok mindent elárul az egyénről. Sok embernek az anyagi jólét a legfontosabb, másoknak a biztonságérzés a fontos, vagy az, hogy szabad legyen, esetleg az, hogy megtalálja a helyét a világban. Ezek a dolgok valahol mindannyiunknál jelen vannak, de nem ugyanaz a fontossági sorrend. A boldogságot és az egészséget nem említettem, mert azt szerintem mindenki előre helyezi.

A biztonság is mindenkinél mást jelent. Többen félnek a sötétben. Van, aki a betörőktől tart, és olyan is van, aki nem fél semmitől. Sokan szeretik a művészetet, van, aki közelebbről is meg szereti tapasztalni a művészeti alkotásokat, és van olyan, aki alkotni szeret. Meg persze léteznek olyanok is, akiket egyáltalán nem érint meg semmilyen művészet. Mert nem vagyunk egyformák. És ezt jó, ha tudatosítjuk magunkban.

Amikor valakivel kapcsolatba kerülünk bármilyen módon (akár úgy is, hogy szembejön az utcán, vagy előttünk áll egy sorban), és valamilyen rossz érzést kihoz belőlünk, akkor álljunk meg egy pillanatra! Először tudatosítsuk magunkban, hogy ez egy másik ember. Nem vagyunk a bőrében, nem tudjuk, hogy ő milyen, csak azt, hogy nem ugyanolyan, mint mi.

Mielőtt ítélkeznénk, véleményt alkotnánk, gondoljuk el, hogy ő most így működik, mert ő így tud működni. És azért teszi azt, amit éppen tesz, mert ő most ezt érzi jónak. Legyünk vele türelmesek és megértők. Fogadjunk el mindenkit úgy, ahogy van. Lehet, hogy egy idő múlva már ő is másképpen fogja látni a régi önmagát, de most ennyi telik tőle. Persze, ha belső késztetést érzünk, mondhatunk neki valami útmutatót, de ne kioktatva, inkább csak úgy mellékesen, hátha megindít benne valamit.

Ezzel az elfogadással magunknak is jót teszünk. Egyrészt azzal, hogy nem idegesítjük magunkat olyasmikkel, amik nem ránk tartoznak. Ha meg mindenáron felidegesedünk, akkor járjuk körbe a témát, mert lehet, bennünket is érint valahol.

A lényeg az, hogy fogadjuk el embertársainkat úgy, ahogy vannak. Akkor is, ha nem egyezik a véleményünk, akkor is, ha mi mások vagyunk. Mert mi mások vagyunk.

Végezetül hozzátenném, hogy ne akarjunk olyanok lenni, mint mások. 

Legyünk önmagunk!