Emlékezz!
Még serceg a zsír
érzem folytó bűzös szagát.
Temetetlen holtak felett
mond a rabbi imát.
Sápadt arcok zörgő csontok
nyújtják ég felé kezüket.
Anyák mutatják megmaradt
gyermeküknek vérző szívüket.
Az iszonyatnak vége van
talán egy rossz álom volt csupán.
De az álom ily mély sebet nem hagyhatott.
Ily gonoszra csak az ember képes.
Soha többé nem fordulhat elő!
Emlékezz! Emlékezz!
Itt jutunk el a címhez, hogy vajon miért van az, hogy mindig akadnak, akik képesek tönkretenni szándékosan a mások által létrehozott értékeket. Ez afféle emberi tulajdonság és nem kulturális hagyomány lehet, gondoljunk csak a Szfinxre lövöldöző keresztény katonákra, vagy a hindu templomokat leromboló muszlimokra, stb. Az emberben valahol ott búvik a rombolás ösztöne is.
A rombolásé, a felesleges agresszióé, az egymás világát, önbecsülését romboló általános társasjáték ösztönös űzőinek hajlamai ezek. Gondoljunk csak a már óvodás korban elkezdődő gonoszkodásokra, később az iskolák szívatásaira, a különböző egyenruhás szervezetek beavatási rítusaira. Ezek a meglévő hajlamok aztán a való életben a lefelé taposunk, felfelé nyalunk effektus általánossá válásában jelenik meg. A jelenlegi társadalmi rendszer nem segít a szelídeknek. Ábel gyermekei itt ritkán rúgnak labdába. Az egész berendezkedés olyan, hogy másra ösztönöz.
Egy szó, mint száz, Barcelonában jó érzés építésznek lenni. Az egész városról sugárzik, hogy tiszteli az épített környezetét, örökségét – tegyük hozzá, részben Gaudíból él! Abból a zseniális építészből, akinek a szememben különleges jelentősége van - emberként és alkotóként egyaránt. Egész életét az építészetnek, a katalán népnek és nem utolsósorban a keresztény vallásnak, hitének szentelte. Ezért - talán kevesen tudják - a barcelonai bíboros-érsek pár éve felterjesztette a vatikáni Szenttéavatási Kongregációhoz a neves építészre vonatkozó, csaknem ezeroldalas dokumentumgyűjteményt, mely alapja lehet annak, hogy néhány éven belül boldoggá avassák a szecesszió egyik legnevesebb alkotóját, akinek főműve a máig befejezetlen barcelonai Sagrada Familia-templom.
„Akkor pedig az Isten építésze elnevezés találóbb lesz, mint valaha” - mondta José Manuel Almuzara, az Antoni Gaudí boldoggáavatásért létrehozott egyesület elnöke.
Szeretem Gaudít, mert hitt abban, amit csinált. Barcelonába azért mentem, hogy saját szememmel lássam azt, amit eddig csak képekről ismertem, hogy magam is átéljem azt a többletet, amit a hely szelleme ad. Nem csalódtam. De erről később…
Alig másfél hónap alatt diszkvalifikálták fair play díjas, kétszeres olimpiai és világbajnokunkat, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökét, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság meghatározó személyiségét.
Miért is? Egy plágiumvád miatt: Schmitt Pál kisdoktori dolgozatában idézőjel és lábhivatkozás nélkül közölte egy bolgár kutató dolgozatát, saját doktori dolgozatának részeként. Ez kétségtelenül hiba, bár igazán enyhítő körülmény, hogy a bolgár szerző, mint forrás a dolgozat végén felsorolásra került.
Nem kétséges, hogy Schmitt Pál versenyzői és olimpiai szervező tevékenysége folytán, mint hal a vízben van otthon az olimpiai mozgalom keretrendszerében. Azt is tudjuk, hogy öt idegen nyelven beszél, és sportdiplomáciai területen hatalmas múltat tudhat magáénak. Külföldön élő magyar barátaimtól sorra azt hallom, hogy kevés ilyen presztízzsel rendelkező államfő létezik. Értetlenkedve kérdezik: miért kellett megbuktatni? Arányban áll-e a bűn a következményekkel, a megtorlással?
Egy „kisdoktori cselekménynek” több fázisa van: a témaválasztás, a téma kidolgozása a témavezető „Doktorvater” ellenőrzése mellett, a témához igazított, általában két tantárgyból való kemény vizsga, a dolgozat megvédése és nem utolsó sorban a nyelvvizsga igazolása.
Nézzük ezt meg Schmitt Pál esetében!
Ezen a napon viszont hatalmas szél, óriási hullámok fogadtak bennünket. De mint fent jeleztem: a horgász a jég hátán is horgász. Bedobtuk a készségeket és vártunk türelemmel.
De csak vártunk és vártunk. Ha nincs kapás, a horgász elüti az időt a saját kalandjaival, vagy a mások által elmesélt történetekkel. Persze egy kicsit fűszerezve, megtoldva, színesítve. Most nem szeretném a nagyérdeműt horgászviccekkel untatni, van egy jó pár.
De végre megjött az első tükrös, no, nem egy rekorder, de bográcsba való. Majd jött a többi. Már csomagoltunk, mikor nagy lárma és rohangászás kezdődött. Az egyik horgász nagy halat akasztott. Gyorsan a merítőhálóhoz kaptunk és a drukkerek seregével körbeállva a sporit, néztük a végkifejletet.
A hal meglett, a spori élete első nagyhalát fogta. A szerencse kegyeltje is volt, mert a hal már a szákban volt, mikor elszakadt az előke. Fotózás, mérlegelés visszahelyezés a vízbe fertőtlenítés után. Nem is meséltem volna el ezt a történetet, ha másnap nem megyünk újra a tópartra. Alighogy kiértünk, már az előző napi hatalmas fogásról beszélt mindenki.
Kérdések özöne, ki látta, ki fotózott, jó volt-e a mérleg? Drukkerek, ellendrukkerek. Gratulálók, a szerencsés horgásszal együtt örülni tudók és az irigyek; "nem is lehetett ekkora".
A teremtés megtörtént: „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen” - írta Madách. S lett este, s lett reggel és eljött a nyolcadik nap. Az alkotó bár látta jól, műve évmilliókig eljár tengelyén, mégis érezte tán, hogy mindez nem elég. Kevés, ha a teremtetteknek csupán a rájuk szabott lét kényelmes kitöltése jár fejükben, kevés, ha csupán elveszik, amit a Föld adhat, s aztán elégedetten várják, míg eljön a következő nap. Nem a nyolcadik napon, az alkotó művét szemlélve rájött, hiába szép a rét ezer virága, s hiába szép Éva, s lesz szép minden lánya, kell más szemlélet, mely meglátja a szirmok mögött az okot, a kezdetet, a rejtőzködőt, s meglátja azt is, ami tán nincs, de lehetne. S mire eljött a nyolcadik este, a porban felírva ott állt:
Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyü s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.
József Attila
Az adventi koszorún leégtek a gyertyák, a karácsony is eltelt csendben. Amikor azután a február végi nagy hó is elolvadt, újra emberek jelentek meg a kápolnánál, ásóval, vésővel, fogóval. Ijedten nézte a kis templom: mi készülődik itt? Az emberek azonban most az egyik stációhoz igyekeztek. Ástak mellette, hogy meglessék alapját és kibontották a szoborfülke védőrácsát, hogy megtapinthassák domborművét.
Mint orvos a betegét, úgy vizsgálta az építész az építményt. Óvatosan kopogtatta a festett domborművet, míg az megadta magát és levált a falról. A szobrászművész forgatta a 100 éves alkotást, azután elhangzott a rettenetes diagnózis: a plasztika menthetetlen, anyaga gyenge, már nem javítható. Óvatosan újságpapírba csomagolta és műtermébe vitte.
Közben elkészült a gödör a stáció mellett és látszódott, hogy az alapozás elégtelen: a pár sor tégla kifagyott, nem csoda, hogy az építmény megsüllyedt, s hogy évtizedekkel ezelőtt egy nagy szél felborította. A műköves mester a kocsi platójára fektette az üres oszlopot és műhelyébe szállította.
A tizenhárom ottmaradt stáció aggódva várta mi történik, de a kápolna példája bizakodásra adott okot.
Az elnök hibázott, mennie kellett. Nem kért kiutat. Ahogy nem lett volna kiút Hornnál, Medgyessynél és Gyurcsánynál sem. De őket a pártjuk mégis a posztjukon tartotta. Mert ilyenek voltak, és feltehetően ilyenek ma is.
A Fidesz-KDNP nem ilyen. Azért kaptak ekkora bizalmat a választópolgároktól, hogy ők véletlenül se kövessék szociálliberális elődeik megalkuvó, minden szennyet a szőnyeg alá söprő magatartását. Amiből aztán nemcsak a Horn, Medgyessy és Gyurcsány ügyek kerekedtek ki, hanem korrupciós ügyek sokasága. „Ha nekik szabad, nekem is” alapon jöttek a Zuschlag, Hagyó, Szilvásy, Hunvald, BKV, Sukoró, Postaszékház és más sötét ügyek. Így vált az MSZP és az SZDSZ következmény nélküli párttá. Az SZDSZ eltűnt, a szocialisták még töredékükben jelen vannak a Parlamentben. És ott olyan kínosan viselkednek, ahogy például a Schmitt-beszéd alatt. Nem menti őket, hogy a másik két ellenzéki párt, az LMP és a Jobbik is így tett.
Nemrégiben lemondott a német köztársasági elnök is. Christian Wulff a CDU jelöltje volt. Még nem elnökként elfogadott egy baráti kölcsönt, és meghívásokat Mallorcára, Floridába. Nem tehette volna. Ezek miatt lemondott. Az ellenzék vezére, a szociáldemokrata párt elnöke, Sigmar Gabriel úr nem úgy viselkedett, ahogy magyar kollégái. Gabriel végig visszafogottan, kulturáltan nyilatkozott Wulff ügyéről, nem vette fel az amúgy támadó stílusát. Mert a Köztársaság Elnökéről volt szó. Mindenki elnökéről. Az övéről is. Nemcsak a volt CDU-s Wulffról. Vessék ezt össze azzal a gondolkodással, viselkedéssel, ahogyan a magyar ellenzék - kivétel nélkül - a Schmitt-ügyben szerepelt.
Nézhettem, hogyan sütik a kemencében a kenyeret, hogyan készül a túró és a vaj. A felesleget minden héten a közeli városba vitték a piacra. Ebéd helyett egy libazsíros kenyér, a kertből behozott friss paradicsom vagy paprika volt a kedvenc. És újból a játék a kis bocival, felülni a szekérre, kimenni a mezőre. Hazafelé a széna tetején ülni.
Múltak az évek és a falu is változott. Alakultak a szövetkezetek, hogy hogyan, az most nem téma. De rájöttek, hogy a háztájit erősíteni kell, mert különben nem lesz mit enni. Ment a háztájiból a zöldség, gyümölcs, baromfi, sertés exportra.
Hízott a bika az istállóban, tépték a libát, csomagolták a hízott májat. Így érkeztünk el a rendszerváltásig és a tökéletes hanyatlás időszakába. A falvakból sokan elköltöztek, ki ezért, ki azért, maradt az egyre öregedő népesség. Lassan a portákat benőtte a fű és a gaz, az istállókból garázs lett, az ólak kongtak az ürességtől. Az emberek a tv vagy a ház előtt mulatták az időt. Havonta az önkormányzatnál sorakoztak.
Azon is lehetne nevetni, ha volna kedvünk, hogy valaki állítólag feljelentette Gálvölgyit, mert egy darabban a színpadon dohányzott. Remélem, lecsukják mindkettőt. Gálvölgyit a dohányelvonóba, a feljelentőt az áprilisi gyűjtőbe viszik. Mindenesetre a türelmi idő lejárt, jöhetnek a büntetések.
Én azért úgy gondolom, sokkal jobb lenne, ha egy egészséges kompromisszum születne, a dohányzók és a nem dohányzók között, valami kulturált hozzáállás, amikor a dohányzó tekintettel van a nem dohányzóra, az pedig némiképpen tolerálja a dohányzót. Persze, amíg nincsenek meg ennek a kiérlelt hagyományai, addig lehet törvénnyel keménykedni, de nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.
Hozzáteszem, soha nem dohányoztam. Ez nem egészen igaz, nyolcadikos koromban a Feri barátom hozzájutott egy doboz mentolos cigarettához, amit az iskolával szemközti templomkertben eldugtunk, aztán hazafele menet egy-egy szálat elszívtunk. A húsz szál éppen húsz napig tartott. Utánpótlás és motiváció hiányában dohányos énem örökre ott maradt a templomkertben. A Feri azóta is dohányzik, ha jól tudom.