Tiszta erőből nyár
Tizenhétaligmúlt kisebbik lányom bontogatja szárnyait…
Március volt és két napig nem beszéltünk – ami nálunk nagyon nagy dolog – csak kerülgettük egymást a lakásban, mert nem engedtem el egy buliba, ami hajnalig tartott, és amire mindenkit elengedtek, csak őt nem, és nem értettem meg az ifjúságot, és egyébként is őskövület vagyok, és a múlt századi gondolkodásommal tönkreteszem az életét…
Aztán két nap után minden a régi volt… részéről… odabújós, estipuszis, szertelek anyás.
Nekem kétnapi gyomorgörcsös.
NEM AKAROK SÁRKÁNY LENNI!
És akkor eszembe jutott… jutottak a régi nyarak. Más idők voltak, persze… nem volt annyi rémhír, nem kellett annyira félni és félteni... és nem volt mobiltelefon és internet…
De egyébként az ÉLET RENDJE ugyanaz volt. Felnőttünk, fel kellett nőni a felelősséghez, de meg kellett élni a vadságot is. És amit meg kell tapasztalni, azt senki helyett nem tapasztalhatja meg senki, még adott esetben lányom helyett én, az anyaoroszlán sem.
Pedig pontosan tudom, pont az ÉLET RENDJE miatt, hogy a vadságban mennyi veszély rejlik, hogy mennyi csalódás, mennyi könny, de ugyanakkor mennyi szívdobogtató élmény várja..., és mennyire megvédeném a csalódástól a könnyektől, és mennyire csak a szívdobogtató élményeket kívánom neki.
Két nap után, az esti odabújós, estipuszis, majdnemvége estén elmeséltem neki az első, nagylányosan töltött nyaramat. Az őskövület ifjúságát. És a végére elmúlt a gyomorgörcsöm.
Ha nem hagyjuk, hogy találkozzanak a rögökkel, akkor egy porszemtől is kitörik a lábukat.
Nem attól, hogy a világ jobb lett, és holnaptól nem kell már félteni a gyerekeinket, hanem attól, hogy megértettem: az utat mindenkinek meg kell tennie, a lépéseket meg kell lépnie, akkor is, ha közben néha kibicsaklik a bokájuk. És meg kell tanulni azt is, hogy hogyan kerüljék ki a rögöket. Ha nem hagyjuk, hogy találkozzanak a rögökkel, akkor egy porszemtől is kitörik a lábukat.
Ezt értettem meg akkor éjjel: nem attól, mert nagyon okos vagyok, hanem a tizenhétaligmúlt kisebbik lányom okos szeméből.
Tiszta erőből nyár volt neki ezen a nyáron, és utána egy gyomorgörcs nélküli, estipuszis, szeretlekanyás éjszakán, hajnalig hallgattam az élményeket, és tudtam: felnőtt ő is. És még valamit éreztem a zsigereimben: az ÉLET nevű darabban immár ő is főszereplő lett.
Abban a darabban, amit valaha megírtam, aztán rendeztem, és amiben innentől már „csak” SÚGÓ leszek.
