Az én házam, az én kapaszkodóm
Emlékszem, amikor nagyszüleimhez mentünk látogatóba, sok-sok szokásukat kellett fejben tartanunk. Nagypapámnak volt kedvenc villája, kanala és kése is, hamar megtanultuk, hogy terítésnél neki mindig azt kell odakészítenünk. Volt saját fotelja (mi abban sosem ültünk), ahonnan látta, kik tartanak épp hazafelé a gyárból, de a Panoráma, vagy Ablak műsorát is kényelmesen nézhette belőle. Nagymamámat is kedvenc tárgyai segítették a konyhában. Megmondom őszintén, gyermekként nem értettem, minek ez a felhajtás holmi evőeszközökkel és fotelekkel. Ma már tudom…
Ahogyan idősödünk, egyre fontosabbá válnak életünkben a szokások, a rutinok, a kapaszkodók. Az idős embereket a legkisebb változások is kizökkenthetik a megszokottból. Márpedig számukra a megszokottság biztonságot is jelent. Így lesz egyensúly az életükben.
Az idősebb emberek nehezen tudnak lépést tartani a külvilág változásaival, de amíg otthonukban megvan a kellemes, igényükhöz, kívánságaikhoz alkalmazkodó állandóság, addig képesek a külső ingerekkel is boldogulni. Mert van hová visszabújni. Van kapaszkodó. Az otthon a legerősebb kapaszkodója lehet az idős embereknek.
A napi rutinokhoz való ragaszkodás valahol a jövőt is erősíti bennük: tegnap is így tettük meg, ma is így tesszük, és holnap is pont így fogjuk tenni. Lesz holnap, lennie kell, mert ez az élet rendje: hogy tesszük a dolgunkat, ahogyan szoktuk. Ma, és holnap, és holnapután is.
Tárgyaikhoz, életterükhöz sokkal erősebben kötődnek, mint fiatalabb korban. Kötődnek a legapróbb dolgokhoz is, függetlenül attól, hogy használják-e vagy sem. Ezt az összhangot, az idős ember és környezete között nem szabad megbolygatni. Nem szabad tárgyaikat odébb pakolni, vagy bármit is megváltoztatni.
A megszokott tárgyak, szobák, és a megállított idő, a lakásban kicsit valóban lelassítja az idő múlását. Idős korban már a változás nem mindig pozitív élmény. Annál az időt megállítani – akár környezetünkben is – sokkal biztonságosabb.
A tárgyak, helyek, idős korban szimbólumokká válnak. A kredenc, amit még beköltözéskor vettünk, a hálószoba megvetett, keményített paplanjaival, vagy a kis sámli, amin a papa szokta elszívni a cigarettáját, minden jelentést hordoz. Ezek nem csak bútorok. Élettörténet ivódott beléjük. Az egész háznak szelleme, lelke van.
Sajnos, sok esetben az öregkorral egyedüllét is jár. Az egyedül élő embernek környezete és szokásai lesznek a társai. Nagymamám gyakran beszél „magában”, kommentálja, éppen mit készít, hova megy. Társalog, próbálja elűzni a magányt.
Legyünk társai az idős embereknek, nekünk az legyen szokásunk, hogy benézünk Hozzájuk! Örülni fognak.
Látom, milyen fényes a réz
a régi küszöbön,
az esküvői képeken
előbukik a könny.
Gyurkovics Tibor: A ház (részlet)