Álmodozás vagy realitás?
Mindig is álmodozó voltam, vagyok, és szerintem leszek is. Hogy ez genetikailag van kódolva, vagy csak ez a hobbim, az végül is mindegy.
Valaki egyszer azt mondta, hogy a könyvek azoknak valók, akik nem szeretik a valóságot. Az álmodozás is? Nem hiszem. Sokszor ez visz előre. Ha kicsik és könnyen elérhetőek a vágyaink, bizonyosan sikeresebbnek érezzük magunkat, de nem biztos, hogy boldogabbnak.
Én bátran álmodom arról, hogy egyszer lesz egy ódon villám a hegyekben, ahol magyarok vesznek körül, és kiadom a szobákat. Ha pedig a vendégek elmennek, hatalmas fehér lepedők száradnak majd a kötélen és fenyők vesznek körül. Már-már giccses, tudom.
Ahogyan az is, hogy egy olyan emberre várok, aki valószínűleg sosem lesz az enyém, és nem vesz feleségül egy domboldalon, ahol a fehér ruhámban, a füvön állva mezítláb mondom ki az igent. Hát igen, rosszabb, mint Jane Austen kosztümbe álmodott románcai.
De ugye mindenki hallott már arról az idős amerikai nőről és férfiról, akik 80 felett találták meg újra egymást. Igaz, már mindketten tolókocsiban ültek, de egymásnak még mindig olyan szépek voltak, mint tini korukban.
Vagy említhetném azt a fiatal nőt, aki 30 évesen fogta magát és Budapestről kiköltözött Székelyföldre, mert úgy érezte, ott a helye. Tehát vannak rajtam kívül is olyanok, akik mernek elrugaszkodni, bármennyire kockázatos is. És milyen jól jártak, mert bátrak.
