Finomhangolás - Fonj gyöngyökből szép Magyarországot!

Furcsa érzésem van: amikor a magyarság még feléleszthető részei után kutatok, váratlan gyöngyökre lelek. Igaz, nem mindenkinek neve magyaros hangzású, de valahol már természetessé vált, hogy egy kistelepülésen a helyi magyar és helyi sváb néptánc egymás után kerül színpadra: a múlt megjelenítéseként, gyakran újjáélesztéseként, újjászervezéseként.

Mikor e sorokat írom, Parádon 4 napos palócünnep. Aligha lehetek részese az utolsó napnak. De júliusban 5 napot ott töltöttem, volt mit néznem, megélnem. A kultúránk néhány szeletét, határon átlépően ápoló Kincsesházat, a tavat, a tehénsajtot ápoló „tejesasszonyt”, a XIII. századi csodálatos templomot, a kocsimúzeumot.

Ez már nem a fedezd fel hazádat! Nem apró kultúravadászat! De építőkövek keresése!
Somogytúron a napokban Caldara Szent István oratóriuma csengett fel – vastapssal követve. Egy apró faluban. S egyre több az olyan falusi rendezvény – már nem harmadrangú operaműsorokkal tűzdelve –, mely megszólítja az ősi kultúrát.

6 éve élek őseink fészkének közelében. S lassan felfedezem az értékeket.

(Nem) Ülünk a vonaton és kész!

 Az utasok saját területüket személyes tárgyaikkal szokták kijelölni: táskával, újsággal, napszemüveggel. Eme jelzéseket (melyekkel testünk határait tudjuk kiterjeszteni) még kétévesünk is elfogadta, nem volt tolakodó, nem nyúlt más holmijához, nem rohangált, nem kiabált. Leginkább úgy festett, mint egy kis mini őr, aki sétája során felügyeli, hogy minden utas kellemesen utazik-e. 

De nem utazott mindenki kellemesen. Épp férjem volt soron a sétán, amikor egy férfi feldördült: „Ennek a gyereknek idegi baja van, nyugtató kéne, hogy nem bír megülni!” Olyan váratlanul ért bennünket ez a megjegyzés, hogy talán pont ennek köszönhetően szelíden, és teljes természetességgel hangzott el a válasz: „Nincsen semmi baja, kétéves, érdeklődő kisgyerek”. Ezzel a kommunikáció le is zárult, emberünk behúzódott az ablakhoz, mi pedig nézelődtünk tovább. 

Kisfiam a másfél órás utat arra használta, hogy ismerkedett a vonatozással, és a körülöttünk lévő környezettel. Megfigyelte, hogy milyen sokféle lehet a világ – attól függően, hogy a dolgokat honnan szemléljük. Elég egy lépést előre, vagy hátra megtenni. Leülni, majd felállni. Vagy megfordulni. Ugyanaz, és mégis más. 

Bambusz

Pár hete írtam arról, hogy ami elromolhat, az bizony gyakran el is romlik. Ám vannak dolgok, amiket ennek tudatában is nagyon tud sajnálni az ember. Ilyen az én kedvenc, állítólag bambusz székem, fotelom vagy valami ilyesmim. 

Nem, nem a fája törött el, az elnyűhetetlennek látszik, hanem csupán a műanyagból készült tartószalagjai nem bírták az UV sugárzást, egyszerűen elporladtak, és én egy nyugalmasnak tűnő délutánon lepottyantam a földre. Már akkor, ott pontosan éreztem, mit vesztettem. Nem csupán egy kényelmes ülőalkalmatosságot, de egy nézőpontot is, egy helyet közel a földhöz, ahonnan másként látszik a világ.

Néma kiáltás

Teljesenmindegykicsoda nevű szakértő - újságíró tollából született írást olvastam minap a neten, miszerint nem kell túl nagy hangsúlyt fektetni az alsó tagozatos kisgyerek anyanyelvi oktatására. Nem, mert a jövő, akárhogyan is hadakoznánk ellene az olyan rövidítéseken alapuló társalgásé, mint az aszem (azt hiszem), vaszeg (valószínűleg) és társaié. És ugyebár az iskola az életre neveljen és ne olyan elavult elveket kövessen, mint például anyanyelvünk szépségének őrzése, szóbeli és írásbeli vadhajtásainak nyesegetése.

De most nem is ez jutott erről eszembe, hiszen felesleges lenne érvekkel cáfolni Teljesenmindegykicsoda tudományos elméletét, annyira nyilvánvaló ostobaság.

Vállalva annak az ódiumát, hogy nosztalgiázok, az jutott eszembe minderről, hogy valamikor BESZÉLGETTÜNK egymással. Beszélgettünk, igen, helyesen-helytelenül ugyan, egyesek ízes tájszólással, de gondolatokat cseréltünk. És KAPCSOLATOK jöttek létre és ápolódtak általa.

Az elengedés fájdalma

Azt hiszem, ez az egyik legkeményebb dolog az életben. Lemondani egy emberről, álomról, tárgyról, szerelemről, családtagról. Legyen szakítás, halál vagy egyszerűen "földre szállás".

Elengedni. Áttenni egy jól hozzáférhető polcról egy olyanra, amit már nem érhetsz el. Nem kaphatod le gyorsan titokban, még ha senki sem látja. Nem porolhatod le többé, csak az emlékét. Nem mondhatod, hogy jó, akkor tényleg ez lesz az utolsó. Nem, mert megszűnt. Fizikailag.

Hogyan kell ennek nekiállni? Fojtogató érzés a torkomban és könnyek az arcomon, sorban... Kellene egy pirula, ami egyszerre megszűnteti a szívben a görcsöket, s az aggyal elhiteti, hogy a lentebbi polcokon is vannak még élhető életek. Szépen beteszi az emlékeket egy dobozba, rendszerezve, felcímkézve. De csak a jókat.

Országunk oszlopa

Ó Szent István dicsértessél, menny és földön tiszteltessél!
De főképpen nálunk ma, mint Országunk Oszlopa!
Kérünk, mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent István nézz Mennyből le a szép magyar népedre!

Csángó népdal

A történelmi emlékezet egyrészt úgy tartja számon, hogy az új kenyér ünnep politikai aktussá emelésére csak a második világháború után került sor, másrészt napvilágot láttak olyan interpretációk is, miszerint az új kenyér ünnepét "1945 után mesterségesen kreálták", illetve hogy a kommunisták a kenyértisztelet ősi rítusát kisajátították, "megszállták", valamint hogy "a magyar Új Kenyér Ünnep bevezetésénél az illetékes pártszervek a szovjet ünnepet vették mintául" – olvasható Kovács Ákos Az Új Kenyér ünnepe című írásában.

Az Ármány

Sikerült-e négy tettessel végleg kalitkába zárni az Ármányt? A jelek nem erre utalnak! Egyre erősebben merül fel a Katonai Biztonsági Hivatal furcsa szerepe. Ők szervezték be Csontos Istvánt ügynöknek, és meglepő módon éppen a gyilkosságok előtt szakították meg ezt a kapcsolatot. A tartótiszt beszélni akart, de a KBH nem mentette fel titoktartási kötelezettsége alól. A KBH idetartozó adatokat sem adott meg a bíróságnak.

Még furcsább ennél az, hogy amikor Csontos István bejelentette, hogy a következő tárgyalási napon feltárja az megrendelőket és a politikai hátteret, megérkezett Gyurcsány Ferenc, a gyilkosságok idején volt miniszterelnök és hűséges társa Molnár Csaba. Mint Fletó mondta, „részvétét kifejezni”. Szokatlan módja és helye és ideje bíz ennek!

A média sejtetni engedi, hogy más oka is lehetett annak, hogy Gyurcsány itt és éppen e pillanatban a tárgyalóteremben megjelent. Mindenesetre Csontos István beígért, a megrendelőkre és a politikai háttérre utaló feltáró vallomása akkor és azóta is elmaradt. Talán így megilletődött Fletótól!

Nyár van, focizzunk egy kicsit!

Az eddigi politikai nyárból Bajnai sajtótájékoztatója volt a legkínosabb. Már az ötlet is szomorú, hogy a miniszterelnök szülőfaluját használja politikai céljaira. Más kérdés, hogy Felcsúton éppen az derült ki, hogy mekkora a különbség az országot Strasbourgban keményen képviselő Orbán Viktor, és a falu szélén tanácstalanul tébláboló Bajnai között.

Csalódtam Bajnai Gordonban. Azt hittem, hogy ügyesebb politikus lesz. De politikai hibák sorozatát követi el. Ráadásul unszimpatikus vezetőkkel veszi magát körül. Gyengébbnek tűnik a színtelen Mesterházy Attilánál is. Ez a felcsúti értelmetlen buszozás is azt mutatta, hogy semmit nem tanult a múltból. Dávid Ibolya még mondhatta, hogy "nem értek a focihoz", de egy magára büszke, amatőr focikapusnak, Bajnai Gordonnak, nem szabadna egy futballpálya ellen tiltakozni. Ez csúnya politikai baklövés. Azt meg tudhatta volna jó előre, hogy a felcsútiak, velük a focisuli dolgozói, nem fognak egy Orbán Viktor-ellenes megmozduláshoz szótlanul asszisztálni.

Ébredéseink

Néhány borús, esős nap után mosolygósabban bújunk ki a takaró alól, ha végre azt érezzük, a napocska sugarai ébresztgetnek bennünket a redőny lécei közül. Kivirulunk, és ehhez a hangulathoz elegendőnek bizonyul egy kis napfény. A frontokkal, az időjárással nem igen tudunk mit kezdeni (alkalmazkodunk, és igyekszünk előnyeire koncentrálni), de vannak olyan lehetőségek is, melyekkel mi magunk tehetjük szebbé reggeleinket – és ezáltal az egész napunkat is.

Nagymamám minden este odakészíti a konyhaasztalra a kávéját, kedvenc csészéjét, egy kis aprósüteményt, vagy kekszet a reggelihez, sőt, télen bekészíti a kályhába a fát is, hogy reggel csak egy szál gyufával kelljen begyújtania. Bőven ráérne ezekre akkor is, amikor felkel, hiszen senki és semmi nem sürgeti, mégis megadja a módját a reggeleknek. Ilyenkor csak leül, bekapcsolja a rádiót, és nyugalomban, lassan elfogyasztja a reggelijét. Ezek apróságoknak tűnnek, mégis nagyon sokat jelenthetnek alaphangulatunk szempontjából.

Az utolsó szocialista

Szívem szerint inkább az utolsó mohikánt írtam volna meg, de arról, mint tudjuk, jócskán lemaradtam. Mindenkinek érdemei, vagy szerencséje szerint.

Ez a téma is érlelődik bennem egy ideje, de valamiért mindig volt egy érdekesebb. Ám most a politikai uborkaszezon végéhez közeledve nem igen maradt más, mint ennek a dicső harcosnak a megéneklése.

Ki is hát szerintem az utolsó szocialista? Bizony, ő nem más, mint ékes beszédű Szanyi Tibor. Legalább akkora arc ő a baloldali bozótban, mint Cseresznyés Józsi bácsi volt a jobboldaliban.
Tiborunk mindenképpen tud valami fontosat a szocialista feelingből, hiszen nem véletlenül jutott be négyszer egymás után saját jogon a parlamentbe.

Bizonyos szempontból a nemrég elhunyt utolsó előtti szocialistára, Hornra hasonlít, és nem csak fejszerkezetben, de ha éppen nem trágárkodik, akkor mondatszerkezetben is.