Az elengedés fájdalma
Azt hiszem, ez az egyik legkeményebb dolog az életben. Lemondani egy emberről, álomról, tárgyról, szerelemről, családtagról. Legyen szakítás, halál vagy egyszerűen "földre szállás".
Elengedni. Áttenni egy jól hozzáférhető polcról egy olyanra, amit már nem érhetsz el. Nem kaphatod le gyorsan titokban, még ha senki sem látja. Nem porolhatod le többé, csak az emlékét. Nem mondhatod, hogy jó, akkor tényleg ez lesz az utolsó. Nem, mert megszűnt. Fizikailag.
Hogyan kell ennek nekiállni? Fojtogató érzés a torkomban és könnyek az arcomon, sorban... Kellene egy pirula, ami egyszerre megszűnteti a szívben a görcsöket, s az aggyal elhiteti, hogy a lentebbi polcokon is vannak még élhető életek. Szépen beteszi az emlékeket egy dobozba, rendszerezve, felcímkézve. De csak a jókat.
De nem is! Inkább elő a rosszakkal, lapozgassuk, úgy talán könnyebb. De azokat most nem látom, nem találom, pedig keresem. Eldugtam, magam elől. Mert még egy kicsit hadd kapaszkodjak, még egy kicsit maradjon... tényleg egy piciiiiit, jó leszek, ígérem. Csak még egyszer...
Kellene egy pirula, ami egyszerre megszűnteti a szívben a görcsöket, s az aggyal elhiteti, hogy a lentebbi polcokon is vannak még élhető életek.
Ülök a dobozba sűrített, még folyékony múlttal. Nézem. Sokáig. Csak lassan lehet felkelni vele. Mert ha kifröccsen, belemar a húsba. Aztán odaballagok a polchoz támasztott létrához. Megerőszakolva a lábaimat, teszem egyik fokról a másikra. Látom, hogy sorakoznak a jövőm még meg nem kezdett, és a jelenem elhasznált dobozkái. Felérek. Már ott van a többi, megszilárdult emlék. Porosak, de szépek. Fáj. Nagyon. Gyorsan leteszem és leugrok. A létrát dühből megsemmisítem és vége. Ugye?
De ahogy felnézek, látom a szélét. Kitűnik a többi közül. Egyelőre.