Kamionnal Anglián át a szabadságig
Melyik kisfiú ne akart volna kamionsofőr lenni?
Biztosan sok.
Én 16 éves voltam, amikor láttam a Konvojt, és elhatároztam, hogy tuti, kamionsofőr leszek. Aztán láttam a magyar Kenguru című filmet, és még erősebb lett az elhatározás. Persze, lehet, hogy színésznő, vagy jegyszedő a színházban, de egyszer tuti, hogy kamionsofőr.
Az a szabadság, a száguldás, az utak királya érzés, a mindenki mindenkiért, a mindenki felnéz rád, és erős vagy, és …és…és… Szóval, ez nekem KELL! Aztán elmúlt. Elmúlt, ahogyan a filmélmény is, és megértettem, hogy ez csak játék. Ilyen nincs is. Csak a vad Amerikában, ami, ugye, nem is a valóság, csak az imperialista megtévesztés.
Hosszú évek után úgy alakult, hogy életem első szerelme párja lettem (ami egy másik történet), aki akkor éppen Angliában rótta a mérföldeket az utak királyaként. Majd harminc éve ez az élete, amiről szerelmünk hajnalán azt gondoltam, le tud mondani ÉRTEM, és élünk szépen, nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás…
Hál istennek, nem tette.
Remegő gyomorral álltam a Luton reptér érkezési oldalán, mert tudtam, TUDTAM, hogy végre elérkezett a pillanat, és egy hétre, ha nem is teljesen Gumikacsa, de legalább KICSIT Gumikacsa lehetek.
Végre részese lehetek annak a világnak, ahol rádión beszélgetnek egymással, miközben jókat tülkölnek, ahol esténként jópofa történeteiket mesélgetve kortyolgatják a söröket, country zenére alszanak el, és western csizmájuk talpán gyújtják meg a gyufát.
Reggel négykor kelünk. Még összenőtt szemekkel húzom fel a csizmámat – mert persze kaptam 35-ös western csizmát, próbálom magamra varázsolni a fekete kockás, bélelt kamionos kabátot…, mert hideg is lesz…, aztán a hátizsákomba szuszakolni az utolsó, tegnap még kifelejtett sminkkészletet…
Ő már mindent összekészített, és pakol az autóba. Módszeresen, hogy mindennek legyen helye, és ugye, most lesz egy utas, neki kellenek olyan dolgok is, amik egy „igazi” kamionosnak csak plusz teher.
Fél óra múlva már a telephelyen vagyunk, a kapus jó ismerősként üdvözli, szerencsés hetet kíván, és már meg is látom a traktort. Igen, a traktort, ahogyan ők nevezik, vagy más szóval a szekeret. Ő a „Track”, innentől kezdve egy hétig az otthonunk. Ez még nem az álmodott csőrös szekér, de róla is úgy beszél, ahogyan bemutatja, mint egy emberről. Később rájövök, hogy valóban, ő nem egy gép, ő a társa. A műszerfal számomra teljesen értelmezhetetlen, mint a tizenvalahányas váltó, amit persze nem a hagyományosan működtet…, hűtőszekrény, az ágyak felett olvasólámpa. Előtte szőnyeg, a felső ágy nappalra felcsukható, mindenhol egy kis rekesz, kéztámla, puha borítás… jó lesz ez!
Naponta legalább negyvenszer ugrált fel-le a szekérről, tárgyalt az átvevőkkel, számolta át az útirányt, araszolt a csúcsforgalomban, zergeba…ta utakon manőverezett a huszonkét és fél méterrel.
Kicsit nehézkes a beszállás a jó fél méter magasra, de onnan már mindenért kárpótol a magasság…, tényleg én leszek az utak királya! Indulhatunk! Fél óra múlva, valóban.
A szekeret át kell vizsgálni, hogy minden úgy működik-e, ahogyan a gazda elvárja. Meg kell tervezni az utat, hiszen csak egy napra előre tudjuk az útirányt, a lerakókat, pontosan tudni kell, hova megyünk először felrakni, és majd milyen ütemben rakunk le. Pontosan ki kell számolnunk a vezetési időt, és már most tudnunk kell, hogy hol lesz olyan hely, ahol büntetés nélkül tölthetjük a pihenőidőket. Angliában szigorú az ellenőrzés, kemény angol fontokba kerül a vezetési idő túllépése, a digitális tachográffal nem lehet trükközni.
A Temze gyönyörű a repülőgépről. A csatorna felett már elkezdi az ereszkedést a gép, és a deltatorkolatot csodálhatod jó sokáig. Most ott fogunk rakodni a dokkban. De ahhoz át kell haladnunk a Queen Elizabethen, amit a franciák építettek. Lenyűgöző méretek, és leszámítva azt, hogy még csak reggel hat óra van, de már csúcsforgalom…, élvezhető is.
A dokkba bejutni nem egyszerű: én csak utas vagyok, mégis kötelező a safety mellény, éppen csak vércsoportvizsgálatra nem küldik a szekeret…, de végre bent vagyunk. Amerre a szem ellát, csak autók…, autók, és autók. Innen kell nekünk felrakni, szigorú ismertetők alapján, kilencet.
Közben szakadni kezd az eső, hideg szél fúj, ízelítőt kapok Angliából.
Két óra telt el, mire mind a kilenc autó rajtunk van, két emeltnyi magasságban. Van, amelyikkel egy kilométer távolságból kell rámanőverezni a szekérre. Közben az egyik kollega időzavarba kerül, két autóval kisegítetjük. Újratervezés: huszonkét és fél méter hosszúak vagyunk és majdnem ötméter magasak. A navigáción át kell terveznünk az utat, hiszen tudnunk kell, hol van magasságkorlátozás. Ez persze növelheti a kilométert és az időt is. De tartanunk is kell a menetidőt, hiszen a következő fuvarunk ettől függ.
Végre kint vagyunk a pályán! Öt párhuzamos sávban haladnak az autók, és itt érzem csak igazán, hogy mekkora erő van bennünk. Erő, de ugyanakkor visszafogottság is. Ezek a traktorok, ha nem jó kezekben vannak, tragédiát okozhatnak. Nem csak a rakományra kell figyelni, mert a sérült autót nem veszik át, hanem a többi autóra is. Itt emberélet a tét, nap mint nap, percről percre. Nem lehet egy pillanatra sem kikapcsolni.
Már a második szendvicsemet eszem, és az én Gumikacsám csak a reggeli kávéját itta még meg. Három és fél óra van vissza az első lerakóig. Rójuk a mérföldeket, szól a zene, a táj gyönyörű, elhagyjuk Windsort, a királynő nincs ott, nem leng a zászló… Legelnek a birkák, zöld a fű…
Pihenünk.
Nem az a király, aki kérkedik az erejével. A király az, aki bánni tud vele.
Negyed óra. Mosdó, szigorúan szekér átvizsgálás, egy cigi. A parkolóban egy kollega…, este Ipswichben? Nem, most nem arra megyek…, azért see you later…
A visszaút London, Wimbledon. Körforgalom, körforgalom hátán, araszolunk, vigyázzuk a kerékpárosokat és a gyalogosokat, … lerakunk a szokatlanul meleg huszonhat fokban…
Már fent vannak a csillagok, amikor megállunk. Kamionos parkoló, szigorú rendben egymás mellett a fáradt sofőrök. Van, aki éppen zuhanyozásból jön, másoknak már behúzva a függönye.
Mindenféle náció van itt: bolgár, török, francia, albán, és igen, magyar is. Nem kell tudni a nyelvet, a gesztusokból is tudják: fáradt vagyok, ma is sok mérföld van mögöttem, nem láttam a családot már vagy három hete, jó éjszakát. Néha egy-egy perccel több: igyunk meg egy sört, merre mész, vigyázz, ott útlezárás van…
Csend. Pihen a parkoló. Az országút királya alszik.
A hatodik napon már nagyon fáradt vagyok. Még a western csizmát is felcserélem a kényelmesebb Pumára. Pedig nem csináltam semmit, csak utaztam, de abban is elfáradtam, hogy figyeltem, mit csinál. Naponta legalább negyvenszer ugrált fel-le a szekérről, tárgyalt az átvevőkkel, számolta át az útirányt, araszolt a csúcsforgalomban, zergeba…ta utakon manőverezett a huszonkét és fél méterrel, este, amikor már lefeküdtem, tisztázta a papírmunkát.
És napközben, „csak” vezetett.
Újra meglátom a Queen Elizabethet. Hatalmas, még mindig gyönyörű és lenyűgöző. Két és fél óra múlva már át is érünk. Éjjel egykor, amikor már otthon vagyunk fáradtan, elcsigázottan mondom: mi voltunk az országút királya!
Ő rám néz, elmosolyodik, és azt mondja:
Nem az a király, aki kérkedik az erejével. A király az, aki bánni tud vele.
Kipakolom a hátizsákot, a sminkkészlet érintetlen, a western csizmám a sarokba kerül.
Állok a Standsted reptér indulási oldalán, remegő gyomorral, mert már TUDOM, ÉRZEM, hogy milyen az országút királyainak.
Felszállunk. Ahogy a gép emelkedik, még látom az országutat, sok-sok kamion araszol egymás mögött a pályán, látom, ahogyan egyre kisebbek lesznek…, de mégis hatalmasak.
Szabadság? Mi ez valójában? Parttalan, kötöttségek nélküli vadság?
Nem.
A szabadság annak pontos tudata, hogy korlátaid és lehetőségeid között akarj és tudj élni. Hogy tisztában légy saját kicsinységeddel az örökkévalósággal szemben, hatalmaddal a percek ellenében. Tudd, hogy mi fölött van erőd, de behódolj a Mindenhatónak.
Ennek felismerése az igazi szabadság.