Néma kiáltás
Teljesenmindegykicsoda nevű szakértő - újságíró tollából született írást olvastam minap a neten, miszerint nem kell túl nagy hangsúlyt fektetni az alsó tagozatos kisgyerek anyanyelvi oktatására. Nem, mert a jövő, akárhogyan is hadakoznánk ellene az olyan rövidítéseken alapuló társalgásé, mint az aszem (azt hiszem), vaszeg (valószínűleg) és társaié. És ugyebár az iskola az életre neveljen és ne olyan elavult elveket kövessen, mint például anyanyelvünk szépségének őrzése, szóbeli és írásbeli vadhajtásainak nyesegetése.
De most nem is ez jutott erről eszembe, hiszen felesleges lenne érvekkel cáfolni Teljesenmindegykicsoda tudományos elméletét, annyira nyilvánvaló ostobaság.
Vállalva annak az ódiumát, hogy nosztalgiázok, az jutott eszembe minderről, hogy valamikor BESZÉLGETTÜNK egymással. Beszélgettünk, igen, helyesen-helytelenül ugyan, egyesek ízes tájszólással, de gondolatokat cseréltünk. És KAPCSOLATOK jöttek létre és ápolódtak általa.
A barátságok nem haverságok voltak, nem csak a buliról, az egymás túllicitálásáról szóltak, hanem többek között - de talán elsősorban- arról, hogy mit gondolunk a világról. Órákon át beszélgettünk, vitatkoztunk, egyetemista koromban már több pohár sör mellett, az éppen világmegváltó terveinkről, a szerelemről, vagy csak elmeséltük, mi történt aznap.
Szürke őszi estéken összebújva a szerelmünkkel éjszakákon át tudtunk egymásnak újat mondani.
Munka után vagy hétvégéken baráti társaságok kártya vagy társasjáték mellett megbeszélték a világ folyását.
A falusi nénik a kispadon kibeszélték az utcabelieket, pletykáltak (milyen szép, és sokatmondó szavunk ez!).
Talán rezzenéstelen arccal megyünk el amellett a „barátunk” mellett, akivel előző délután meetingeltünk a neten.
A vonaton nem fordultunk el grimaszt vágva, ha valaki szóba akart állni velünk, meghallgattuk az unoka tánciskolai koszorúcskájának történetét, és lehet, hogy az út végén útitársunk is megjegyezte, hogy kedvenc kiskutyánk már szobatiszta.
Hosszú leveleket váltottunk a távoli barátokkal, amelyek szavak sokaságából összeálló mondatokká formálták az eseményeket sokszor négy-öt oldalon át.
Mi változott?
Ma skype van meg e-mail és okostelefon. A legszükségesebbeket és gyorsan közöljük arctalanul és érdeklődésmentesen alig pár százas szókinccsel. És talán rezzenéstelen arccal megyünk el amellett a „barátunk” mellett, akivel előző délután meetingeltünk a neten.
Nem, nem az időhiány az oka. A nap mindig 24 órából állt, és áll ma is.
Nem ugyanolyan emberek élnek ma, mint húsz-harminc évvel ezelőtt? Nincs mit mondanunk egymásnak?
Nem, nem ezt gondolom.
Sokkal inkább azt, hogy félünk megismerni a másikat, mert akkor már megszelídítettük, és felelősséggel is tartozunk. Félünk a gondolatainkat megosztani, mert azzal kiszolgáltatottá válunk.
Sokkal biztonságosabb a semmitmondó vaszegek és aszemek mögé bújni, egyedül bámulni a valóságsót, szép lassan elfelejteni, hogy milyen jó kíváncsinak lenni.
Tényleg: kíváncsiak vagyunk még egymásra és önmagunkra?
