A választás napja még messze van

Áder János köztársasági elnöknek igaza van, amikor arra szólította fel a pártokat, hogy amíg ki nem tűzi a választás időpontját, addig legalább álljanak le a korán elkezdett választási kampánnyal, és dolgozzanak inkább az országért. Mert már most mindenki a választásokról beszél. A minap például egy huszonéves hölgy szólalt meg az asztaltársaságunkban, „hát én nem is tudom, hogy kire szavazzak”- sóhajtással.

Segítettem neki. Megkérdeztem, hogy diplomás nő létére van-e jó állása. Ismerem kislány kora óta, tudtam persze, hogy van. Mondta is, hogy hol, melyik banknál. Emlékeztettem rá, hogy ezt a bankot éppen most kívánja egy komoly intézménnyé formálni a Fidesz-kormány, ha esetleg nem vette volna észre. Tudja, válaszolta, hisz ő ebben a munkában igencsak aktívan benne van.

Tiéd a város?

Tizenkét évesen jártam először Kaposváron, színjátszó csoportunkkal az akkori ifiházba kaptunk meghívást. Néhány napot töltöttünk itt a városban, sétáltunk, kirándultunk. Annyira más volt, mint mezőföldi városkám, ahol felnőttem! Dimbes-dombos fekvésével, kedves, fás utcáival egyből a szívembe lopta magát.

Aztán sok-sok évvel később, amikor továbbtanulásomról gondolkodtam, eszembe jutott Kaposvár. Jöttem, láttam, kaposvári lettem. Először csak a lakcímkártyám adatai szerint, majd az élmények, a kapcsolatok ezt teljesen természetes érzéssé alakították át: kaposvári vagyok. Benne élek, érdekel, figyelem, egyre jobban ismerem, és szeretem.

Az út

Becsukódik mögöttem a kapu és elindulok, először kicsit alacsonyabb fokozatban, hogy legyen ideje a lábaimnak bemelegedni. A Vörös fogadónál aztán felkapcsolok és hajrá. A bicikliút rövid szakasza magányosan telik, sehol egy útitárs.

Bőgnek a bikák

Bőgnek. Nagyon. A tél előtti húzzunk bele, adjuk át magunkat a hormonjainknak. A szarvasok után szabadon! Valami selymes, áttetsző, de megfoghatatlan hormonnyál száll a széllel. Ajánlatok tömkelege. Asztalrecsegetés, falhoz nyomás, borozgatás.

De Uraim! Hol marad az udvarlás? A küzdelem az elsőségért, az agancsfitogtatás, a territórium kijelölése, a meggyőzés?  Én értem, hogy már elég felnőttek vagyunk, és ez egy ilyen világ, de mégsem kellene állandóan aganccsal rontani a házba.

Színesedik a baloldal

A negyven év feletti korosztályok még emlékezhetnek arra, hogy Kádár elvtárs idején bizony elképzelhetetlenek voltak valódi viták mélyebb kérdésekről. Igaz, voltak eltérő vélemények a gazdaságról, de azoknak erős korlátott szabott az egyetlen párt, melynek súlyosabb döntéseit belterjes körökben hozták, s igen gyakran Moszkvában.

Annak idején körbe járt egy vicc:

„Ki az abszolút párttag?” 
„Aki sziklaszilárdan együtt inog a párttal!” 

Igaz, ez nemcsak vicc volt, de valóság is. Karrieristák és meggyőződéses párttagok bizony igyekeztek minél hűebben szajkózni az aktuális egyetlen irányvonalat. Vannak még ma is, akik sziklaszilárdan inognának, csak hát több baloldali párttal való sziklaszilárd együtt ingásba bele lehet szakadni. Látják, milyen súlyos személyes problémát okozhat, ha megszűnik az egypártrendszer?

No, hallom az érveket, de lehet többféléből választani!

Az elfogadhatatlan kampánystílusról

Egyre kínosabb hallgatni, olvasni, nézni a médiában megszólaló ellenzéket és értelmiségi holdudvarukat. Ahogy közeledik a választási időszak, úgy esnek ki szerepükből, és derül ki, hogy valójában a tagadásnál és a balkáni stílusú támadásnál nincs több mondanivalójuk. Így kell viselkedni egy ellenzéknek? Biztos, hogy nem. Vegyük példának a választásra készülő német pártokat.

A jelenlegi kormányzó keresztényszocialisták, élén Angela Merkel kancellárral, és a szövetséges FDP-vel arra készülnek, hogy kormányon maradhassanak. Az ellenzéki pártok, a szociáldemokrata és a zöld párt, pedig azt szeretnék elérni, hogy bukjon Angela Merkel. Ha a magyar mintát követnék, akkor mást sem tennének, mint Angela Merkelt és kormányát otromba módon és stílusban „rezsimeznék“, „maffiáznák“, „aljasoznák“, „rablóbandáznák“. 

Higgyék el, hogy a német ellenzék nem ilyen övön aluli módszerekkel kampányol. Ilyen meg sem fordul a fejükben. A német média emberei is buknának, ha az ellenzéki magyar sajtó-televízió stílusát vennék fel.

Esti mese szülőknek

Nyugovóra térni. Az egyik legszebb magyar kifejezés. Ahhoz viszont, hogy este valóban nyugodtan hajthassuk le a fejünket, ahhoz környezetünkben és lelkünkben is szükséges megteremteni a harmóniát. Gyermekeink most kezdték meg a tanévet, ki-ki a maga óvodájában, iskolájában. Ahhoz, hogy napközben teljes figyelemmel és jókedvvel tudjanak részt venni a foglalkozásokon, a tanórákon, és a játékban is, elengedhetetlen a pihentető alvás. Ebben mi, szülők tudunk nekik segíteni.

Fontos, hogy megismerjük gyermekeink napi élményeit. Ha sok inger érte őket, ha egész nap izgatottak voltak, talán az alvásra is nehezebben hangolódnak rá. Persze, szeretnénk, ha időben aludnának; még noszogatjuk is őket, hogy már milyen késő van, de azért ne fojtsuk beléjük a szót! Egy felelés az új tanítónál, az egyik osztálytárs piszkálódása, vagy az ebédlőben véletlenül kiborult teás pohár esete mind-mind olyan élmény (és feszültség) számukra, amit szeretnének megosztani velünk. Ebből a fokozott hangulati állapotból kell nekik megnyugodni, és lelkileg olyan állapotba kerülni, hogy képesek legyenek elaludni. Nem olyan könnyű… 

Vizecske

Bár az lenne, de nem az. A vodka a voda (víz) nevéből ered, és valóban igaz a neve, hiszen tartalmaz vizet is, csak fele annyit, mint a valódi víz, a többi alkohol. Jellemzően a vodka nagyjából íztelen, illetve csupán alkohol ízű, egy igénytelen nép igénytelen itala.

Ezzel a rövid bevezetővel el is érkeztem mai témámhoz. Hazánkban kb. 800 000 alkoholista és másfél millió nagyivó van. Vagyis a felnőtt lakosság jelentős része szabadidős tevékenységként az ivást űzi nagy szakértelemmel és lelkesedéssel.

Itt akár vissza is térhetünk egy pillanatra az oroszokhoz. Meggyőződésem, hogy az ideiglenesen nálunk állomásozó keleti hordák is felelősek abban, hogy nálunk ilyen mértékben lett járvánnyá az, ami normális esetben csupán kellemes tartozéka egy vacsorának, vagy baráti összejövetelnek. 

Ez esett meg velem és Erzsébettel…

Szeptember 1. Öröm vagy nem öröm, de újra kezdődik egy tanév. Gyerekként és felnőttként is mindig izgalom szorította össze a gyomromat, ahogyan közeledett a bűvös elseje. Diákként vártam, hogy újra érezzem a suliszagot, na, nem éppen a tudásszomj hajtott elsősorban…, tanárként hiányzott már a gyerekzsivaj és a kihívás…, szülőként már csak ez utóbbi maradt. Nem is tudom, örültem-e vagy bánkódtam az idei elseje előtt: kisebbik lányom is utolsó évét kezdi a közoktatás útvesztőiben, tehát múlik az idő felette is.

Aztán Erzsébet végleg eloszlatta érzelmi hezitálásomat. Már tavaly is meggyűlt vele a bajom, de az idei feltette a koronát kapcsolatunkra. Úgy érzem magam vele kapcsolatban, mintha népmesében lennék: hozott is ajándékot, meg nem is.Erzsébet személyében ugyanis gyermekem kap némi tárgyiasult formára váltható hozzájárulást ahhoz, hogy könnyebben kezdhesse meg újabb mindennapjait az iskolában. Régóta így van ez, az újdonság tavaly óta, maga Erzsébet. Tudniillik hogy csak Ő van már, senki más nem is nyújthatja kezét a diákoknak.

A „falhoznyomós” ösztönlények

Vannak azok a „falhoznyomós” férfiak, akik aztán otthagynak, s elfelejtenek. Ők azok, akiken látod, hogy vadásznak rád. Nem olyan félszegen néznek, el-elkapott pillantásokkal, hanem keresztülszúrnak a szemükkel, szemtelenül. Rögtön, kíméletlenül. Agy ki, évmilliós genetika, állatias ösztön be.

Ennek nincs köze a szerelemhez, családtervezéshez, érzelmekhez, okos döntésekhez. Ez valami nagyon mélyről jövő, megfogalmazhatatlan vonzódás az eredendő rosszhoz, bűnöshöz.

Lélekmocskoló, rövid életű, de kell! Első látásra lehet tudni, hogy odavágnak. A fejtartásukból, a beszédükből. Valami láthatatlan csíkot húznak maguk után, amire felfűznek.