A „falhoznyomós” ösztönlények

Vannak azok a „falhoznyomós” férfiak, akik aztán otthagynak, s elfelejtenek. Ők azok, akiken látod, hogy vadásznak rád. Nem olyan félszegen néznek, el-elkapott pillantásokkal, hanem keresztülszúrnak a szemükkel, szemtelenül. Rögtön, kíméletlenül. Agy ki, évmilliós genetika, állatias ösztön be.

Ennek nincs köze a szerelemhez, családtervezéshez, érzelmekhez, okos döntésekhez. Ez valami nagyon mélyről jövő, megfogalmazhatatlan vonzódás az eredendő rosszhoz, bűnöshöz.

Lélekmocskoló, rövid életű, de kell! Első látásra lehet tudni, hogy odavágnak. A fejtartásukból, a beszédükből. Valami láthatatlan csíkot húznak maguk után, amire felfűznek. 

Létrejött a fából vaskarika!

Ebben egyeztek meg Mesterházyék és Bajnaiék!

Elnézést az Olvasótól! Sohasem tartottam többre a politikában az élcelődést, egy sikeres beszólást vagy a gúnyt, mintsem a tisztes elemzéseket. Sokszor vitatkoztam és vitatkozom tőlem jelentősen különböző nézetűekkel, természetesen, ha komolyan vehettem őket, s nem a haszonleső és folyamatos gagyigyártók közül voltak valók.

Mégis, amikor megláttam az MSZP és az Együtt 2014 (időnként pártszerű alakulat) megegyezését, bizony azonnal a fából vaskarika hasonlata ugrott be egyből. S hogy miért? Hát ezt az olvasónak indokolni vagyok köteles.

Mindenekelőtt el kell mondanom, a világot nem valami pártszemüvegen keresztül nézem, sokkal inkább nemzeti hasznossága szempontjából. Így hát aztán arra is időnként odamordulok, akire előzőleg szavaztam. Az értelmiségi dolga, főleg ha tollat is ragad, hogy jelezze, amit lát, jót és rosszat egyaránt.

No, szóval néztem ezt az MSZP és Együtt 2014 megegyezést és a már elérhető részletek alapján mélyen elgondolkodtam rajta.

Előválasztások és egyéb képtelenségek

Előválasztás és egyéb képtelenségekMagyarország egy különleges ország. Van egy erős felhatalmazással rendelkező kormánya, amelyik majdnem belerokkan - a lakossággal együtt -, hogy rendbe tegye az elődei által ráhagyott országnyi romhalmazt. A másik oldalon pedig van egy marakodó ellenzéke, amelyik keményen felelős azért, hogy az ország még mindig itt tart. Felelőssége ellenére ez az ellenzék bőszen le akarja váltani a kormányt, és újra visszaülne a hatalomba.

Hogy miért kellene az Orbán-kormányt velük lecserélni, arról egy komoly szót sem hallunk, csak általánosságokat. Hogy mit tennének konkrétan, és mi helyett, arról végképp nagy a csend. Tudják persze, hogy esélyük sincs a 2014-es választásokon. Esetleg majd 2018-ban. Azért buzognak, fogadkoznak, hogy összefogással győzni tudnak. Most ez a nagy összefogó-nekibuzdulás elérkezett a politikai nevetségesség határaihoz. Összevesztek. 

Az alaphelyzet egyszerű. Amikor az Orbán-kormány az ország megmentésébe és megreformálásába kezdett, és ez ellen a belülről is gerjesztett külföldi támadások töményen rázúdultak, az ellenzék elérkezettnek látta az időt, hogy újra felbukkanjon. Mesterházy egy választóit vesztett MSZP élén, Bajnai pedig – mintegy a volt SZDSZ helyett - külföldről ugrott a pulpitusra. Gondolván, hogy itt csak rá várnak. Azóta tudjuk már, hogy senki nem várt rá, és kiderült, hogy politikailag igencsak a középmezőnybe tartozik. Akárcsak Mesterházy.

Ahány ember, annyi költözés

 Hogyan költöznek az emberek? A költözés is árulkodik az emberről.

Szomszédjaim úgy pakoltak át új otthonukba, ahogyan éltek. Csendben, kizárva a külvilágot.Otthonukban itt sem jártam, ők sem lépték át küszöbünket, csak a kislányuk jött át egyszer-kétszer játszani. Ha mennie kellett haza, a lépcsőházból sürgették, ideje lenne vacsorázni, és még a kötelező olvasmányt is olvasni kell.

Vannak hangosan költöző emberek, akik mindenki tudtára adják, hogy mennek. Ők azok, akik kiplakátolják, hogy mindenki megfelelően értesüljön a dologról: „Elnézést a kellemetlenségekért, a földszinten költözés zajlik”. És természetesen ezek a típusú költözők azt is szívesen veszik, ha minden lakó végigkérdezi őket új lakóhelyükről is.

Búcsú

Nekem, a kollégiumi és albérleti költözéseket leszámítva egy jelentősebb költözésem volt. Szüleim mellől párom mellé. Nem otthont költöztettem, a lelkemet. A tárgyaknak nem volt szerepe. A legszükségesebbeket hoztam magammal, férjemmel itt építettünk fel közösen mindent.

Emlékszem, amikor kikanyarodtunk a házunk elől, potyogtak a könnyeim: szimbolikus jelentése volt annak a búcsúzkodásnak. Én akkor, az autóval nem 120 km-t tettem meg, hanem sokkal hosszabb utat: felnőtt lettem.

Szombat este hat óra, 2013.

Szombat este hat óra. Állok a vasútállomáson, egy ismerősömet várom. Még tíz perc, amíg a vonata beérkezik. Régen jártam itt, mostanában már csak autóval közlekedek. Valami zavar, de nem tudom, mi az. Aztán lassan ráeszmélek: egyedül vagyok. Sehol nincs senki, csak én. Elindulok a csarnok felé, az ajtón papírlapon fekete kiabáló betűk tudatják velem, hogy a peronon és az állomás területén csak érvényes menetjeggyel lehet tartózkodni, a belső területeken tilos bizonyos időpontokban időzni...

A resti szebb napokat is látott ablaka mögött koszos, félig leszakadt függöny, és a tábla: KIADÓ. A váróterem ajtaján hatalmas lakat…

Lépteket hallok mögöttem, riadtan fordulok meg… nincs érvényes menetjegyem... de csak egy pályamunkás, végigmér, csodabogár vagyok itt és most.

Mi ez az érzés? Hirtelen egy illat fészkeli be magát az orromba, és valami régenvolt, már egyszer átélt pillanat megérint…

Kolozsvár, 1981 tavasza.

Lehunyom a szemem és újra átélem. Mozaikok villannak elő abból a régi világból.

Társkereső húsoskondér

Cupákosak, csontosak, középszerűek, és átlagon felüliek. Naivak, szexéhesek, szelídek és erőszakosak egy helyen. Egy nagy kondérban benne a massza, és csak sejted, hogy mit veszel ki belőle. Ilyen egy társkereső oldal. Amúgy szórakoztató, vicces, tanulságos és félelmetes is egyben.

A kedvenceim az ötvenes apuk szakállban, sörösüveggel a kézben és hatalmas önbizalommal. Hogy ők most így társat keresnek és akkor na. És nem adják föl. 

Aztán vannak a házasok, akik csak barátkozni akarnak. Persze. Én meg 90-60-90. Ennyi erővel.

A kigyúrt, félmeztelen, feszítős pózolók. Szemrebbenés nélkül beírják, hogy erősségük az agyuk. Nyilván ők is érzik, hogy azért ez eléggé recseg. 

Pityu

Kezdjük egy vallomással. Nem szeretem a rockoperát, mint ahogy az operettet sem, és úgy általában a zenés darabokat. Az operák közül van néhány, amiből részleteket szívesen meghallgatok, de egyben azt sem nézem meg.

Gondolom, ezzel az alaphangot megadtam, kellően elfogult vagyok ahhoz, hogy elfogulatlan véleményt mondjak a hét egyik eseményéről. Nem tervezetem, hogy megtekintem, hiszen az eredeti bemutatót láttam, igazából az sem fogott meg. Ha nem olvasok az interneten pár felháborodott írást, soha nem tudom meg, hogy van ilyen előadás, és így soha meg sem nézem, de láttam, amit láttam és gondoltam, jobb dolgom nem lévén, ezzel próbálom tompítani az államalapítás okozta szűnni nem akaró pátosz a lelkemben.

Erre tényleg jó volt. Arra a jelenetre kapcsoltam oda, mikor Buci, alias Koppány, egy bitang nagy pallossal vagy mivel begyalogolt a színpadra, aztán azon mód egy fehér - talán gipszből, talán valami műanyagból készült - lovat lekaszabolt. A lóból ismeretlen összetételű piros lé fröcsögött szerteszét, beterítve Bucit és még pár embert. A jelenetet látva tudtam, jó helyre kerültem, s immár kétely nélkül kíváncsian figyeltem, mi sül ki mindebből.

Finomhangolás - Fonj gyöngyökből szép Magyarországot!

Furcsa érzésem van: amikor a magyarság még feléleszthető részei után kutatok, váratlan gyöngyökre lelek. Igaz, nem mindenkinek neve magyaros hangzású, de valahol már természetessé vált, hogy egy kistelepülésen a helyi magyar és helyi sváb néptánc egymás után kerül színpadra: a múlt megjelenítéseként, gyakran újjáélesztéseként, újjászervezéseként.

Mikor e sorokat írom, Parádon 4 napos palócünnep. Aligha lehetek részese az utolsó napnak. De júliusban 5 napot ott töltöttem, volt mit néznem, megélnem. A kultúránk néhány szeletét, határon átlépően ápoló Kincsesházat, a tavat, a tehénsajtot ápoló „tejesasszonyt”, a XIII. századi csodálatos templomot, a kocsimúzeumot.

Ez már nem a fedezd fel hazádat! Nem apró kultúravadászat! De építőkövek keresése!
Somogytúron a napokban Caldara Szent István oratóriuma csengett fel – vastapssal követve. Egy apró faluban. S egyre több az olyan falusi rendezvény – már nem harmadrangú operaműsorokkal tűzdelve –, mely megszólítja az ősi kultúrát.

6 éve élek őseink fészkének közelében. S lassan felfedezem az értékeket.

(Nem) Ülünk a vonaton és kész!

 Az utasok saját területüket személyes tárgyaikkal szokták kijelölni: táskával, újsággal, napszemüveggel. Eme jelzéseket (melyekkel testünk határait tudjuk kiterjeszteni) még kétévesünk is elfogadta, nem volt tolakodó, nem nyúlt más holmijához, nem rohangált, nem kiabált. Leginkább úgy festett, mint egy kis mini őr, aki sétája során felügyeli, hogy minden utas kellemesen utazik-e. 

De nem utazott mindenki kellemesen. Épp férjem volt soron a sétán, amikor egy férfi feldördült: „Ennek a gyereknek idegi baja van, nyugtató kéne, hogy nem bír megülni!” Olyan váratlanul ért bennünket ez a megjegyzés, hogy talán pont ennek köszönhetően szelíden, és teljes természetességgel hangzott el a válasz: „Nincsen semmi baja, kétéves, érdeklődő kisgyerek”. Ezzel a kommunikáció le is zárult, emberünk behúzódott az ablakhoz, mi pedig nézelődtünk tovább. 

Kisfiam a másfél órás utat arra használta, hogy ismerkedett a vonatozással, és a körülöttünk lévő környezettel. Megfigyelte, hogy milyen sokféle lehet a világ – attól függően, hogy a dolgokat honnan szemléljük. Elég egy lépést előre, vagy hátra megtenni. Leülni, majd felállni. Vagy megfordulni. Ugyanaz, és mégis más. 

Bambusz

Pár hete írtam arról, hogy ami elromolhat, az bizony gyakran el is romlik. Ám vannak dolgok, amiket ennek tudatában is nagyon tud sajnálni az ember. Ilyen az én kedvenc, állítólag bambusz székem, fotelom vagy valami ilyesmim. 

Nem, nem a fája törött el, az elnyűhetetlennek látszik, hanem csupán a műanyagból készült tartószalagjai nem bírták az UV sugárzást, egyszerűen elporladtak, és én egy nyugalmasnak tűnő délutánon lepottyantam a földre. Már akkor, ott pontosan éreztem, mit vesztettem. Nem csupán egy kényelmes ülőalkalmatosságot, de egy nézőpontot is, egy helyet közel a földhöz, ahonnan másként látszik a világ.