(Nem) Ülünk a vonaton és kész!
A hosszú hétvége egyik napján férjemmel úgy gondoltuk, kirándulásunkhoz a vasutat választjuk, mert kisfiunk eddig még csak játékvonataival roboghatott. Jókedvűen indult a reggel (nem szegte kedvünket még vonatunk késése sem). Elfoglaltuk a helyünket, szerencsére a vártnál kevesebben voltak a kocsiban, még választhattunk is, hogy hova szeretnénk ülni. Nagylányunk nézelődött, mi pedig felváltva vettük ölünkbe kisebbik csemeténket, akit sikerült a „Ziki-zaki-zakatol – ez a vonat valahol” című mondókával teljesen ráhangolni a vonatozás ritmusos, és érdekes hangulatára.
Sok-sok új ingerrel kellett most neki egyszerre „megküzdenie”: új hangokkal (kattogás, zúgás, nyikorgás, csapódás, dudálás), új mozgásélménnyel (mozdulatlan vagyok, mégis mozgást észlelek), és egy csomó új vizuális élménnyel. Nagyon tetszett neki, hogy hol gyorsan, hol lassabban (inkább az utóbbi igaz kis piros szerelvényeinkre) „halad el mellettünk a táj”.
Két-három megállóval később már lekéretőzött karjainkból, hogy meglesse azt is, mi van az ülésünk előtt és mögött. További ülések – további utasokkal. Bátortalanul lépett előre néhányat, de a közelben ülő idős néni kedves mosolya lendületet adott neki az újabb lépésekhez. Szőke kunkori hajacskájával, világoskék huncut szemeivel pillanatok alatt levett mindenkit a lábáról. A közlekedőfolyosót egyszer sem hagyta el jobb és bal irányban, kivéve, ha teljesen üres ülést talált. Ott kicsit megpihent, és szemlélődött. Percekig pásztázta szemeivel környezetét: a csomagtartót, a kárpitot, a szélben lobogó függönyt, a matricákat, melyek egy-egy szabályra figyelmeztetnek bennünket. Bárhol is állt meg, mindenhol kicsit más volt a látvány. Útján kísértük föl és le, nehogy véletlenül megzavarja más territóriumát.
Az utasok saját területüket személyes tárgyaikkal szokták kijelölni: táskával, újsággal, napszemüveggel. Eme jelzéseket (melyekkel testünk határait tudjuk kiterjeszteni) még kétévesünk is elfogadta, nem volt tolakodó, nem nyúlt más holmijához, nem rohangált, nem kiabált. Leginkább úgy festett, mint egy kis mini őr, aki sétája során felügyeli, hogy minden utas kellemesen utazik-e.
Kisfiam a másfél órás utat arra használta, hogy ismerkedett a vonatozással, és a körülöttünk lévő környezettel. Megfigyelte, hogy milyen sokféle lehet a világ – attól függően, hogy a dolgokat honnan szemléljük.
De nem utazott mindenki kellemesen. Épp férjem volt soron a sétán, amikor egy férfi feldördült: „Ennek a gyereknek idegi baja van, nyugtató kéne, hogy nem bír megülni!” Olyan váratlanul ért bennünket ez a megjegyzés, hogy talán pont ennek köszönhetően szelíden, és teljes természetességgel hangzott el a válasz: „Nincsen semmi baja, kétéves, érdeklődő kisgyerek”. Ezzel a kommunikáció le is zárult, emberünk behúzódott az ablakhoz, mi pedig nézelődtünk tovább.
Kisfiam a másfél órás utat arra használta, hogy ismerkedett a vonatozással, és a körülöttünk lévő környezettel. Megfigyelte, hogy milyen sokféle lehet a világ – attól függően, hogy a dolgokat honnan szemléljük. Elég egy lépést előre, vagy hátra megtenni. Leülni, majd felállni. Vagy megfordulni. Ugyanaz, és mégis más.
Írásomat azzal fejezném be, hogy közösen üzenünk a Bácsinak: hasznos lehet, ha a dolgokat több oldalról is megvizsgáljuk!