Pityu
Kezdjük egy vallomással. Nem szeretem a rockoperát, mint ahogy az operettet sem, és úgy általában a zenés darabokat. Az operák közül van néhány, amiből részleteket szívesen meghallgatok, de egyben azt sem nézem meg.
Gondolom, ezzel az alaphangot megadtam, kellően elfogult vagyok ahhoz, hogy elfogulatlan véleményt mondjak a hét egyik eseményéről. Nem terveztem, hogy megtekintem, hiszen az eredeti bemutatót láttam, igazából az sem fogott meg. Ha nem olvasok az interneten pár felháborodott írást, soha nem tudom meg, hogy van ilyen előadás, és így soha meg sem nézem, de láttam, amit láttam és gondoltam, jobb dolgom nem lévén, ezzel próbálom tompítani az államalapítás okozta szűnni nem akaró pátoszt a lelkemben.
Erre tényleg jó volt. Arra a jelenetre kapcsoltam oda, mikor Buci, alias Koppány, egy bitang nagy pallossal, vagy mivel begyalogolt a színpadra, aztán azon mód egy fehér - talán gipszből, talán valami műanyagból készült - lovat lekaszabolt. A lóból ismeretlen összetételű piros lé fröcsögött szerteszét, beterítve Bucit és még pár embert. A jelenetet látva tudtam, jó helyre kerültem, s immár kétely nélkül kíváncsian figyeltem, mi sül ki mindebből.
Ez a sok hűhó csupán arra volt jó, hogy mindenki felismerje végre, milyen jól mutat Stohl András a rács mögött.
Volt egy csomó koszos ember, aki hol erre, hol arra szaladt. Később egy kritikában olvastam, hogy ők a nép voltak, mondjuk legalább annyira látszottak népnek, mint Buci Koppánynak. Aztán ez az ál-Koppány énekelni kezdett, s akkor tudtam, hogy a Koppány-folyóból, legyen bármilyen szárazság, sose lesz Buci-patak. Amúgy védelmére legyen mondva, a többiek sem énekeltek jobban, sőt, voltak nála rosszabbak, amit - azért hallva az első pár vonítást - még nehéz volt elképzelni.
Szóval Róbert Gida sikeresen életre hívott egy audiovizuális rémálmot. A szereplők rohangásztak bőszen, akinek az volt a dolga, vonyított veszettül. Szerencsére, hiszen így szépen kopott szívemből a pátosz, már nem gondoltam úgy az államalapításra, mint egy máig ható hősi tettre, inkább csak úgy, mint sorban állni az akciós sörért című áldozatvállalásra.
Valahogy mégsem tudtam elhinni, hogy Gidánk ennyire beleérzett, mire lesz szükségem BL-selejtező után, a négynapos ünnep végén. Éreztem, kell lennie valami poénnak, valami többletnek, ami nem csak nekem szól, de minden magyarnak, s az utolsó jelenetben aztán megértettem, mit akart velünk a nemzet Robija közölni. Amikor a koronába szorult szereplőkre rázárult a rács és a kamera ráközelített az éppen közepesen szenvedni látszó Bucira, megértettem. Ez a sok hűhó csupán arra volt jó, hogy mindenki felismerje végre, milyen jól mutat Stohl András a rács mögött.