Szombat este hat óra, 2013.
Szombat este hat óra. Állok a vasútállomáson, egy ismerősömet várom. Még tíz perc, amíg a vonata beérkezik. Régen jártam itt, mostanában már csak autóval közlekedek. Valami zavar, de nem tudom, mi az. Aztán lassan ráeszmélek: egyedül vagyok. Sehol nincs senki, csak én. Elindulok a csarnok felé, az ajtón papírlapon fekete kiabáló betűk tudatják velem, hogy a peronon és az állomás területén csak érvényes menetjeggyel lehet tartózkodni, a belső területeken tilos bizonyos időpontokban időzni...
A resti szebb napokat is látott ablaka mögött koszos, félig leszakadt függöny, és a tábla: KIADÓ. A váróterem ajtaján hatalmas lakat…
Lépteket hallok mögöttem, riadtan fordulok meg… nincs érvényes menetjegyem... de csak egy pályamunkás, végigmér, csodabogár vagyok itt és most.
Mi ez az érzés? Hirtelen egy illat fészkeli be magát az orromba, és valami régenvolt, már egyszer átélt pillanat megérint…
Kolozsvár, 1981 tavasza.
Lehunyom a szemem és újra átélem. Mozaikok villannak elő abból a régi világból.
Történelem szakosként a Babes-Bolyai Egyetem hallgatóihoz utazunk, szigorúan megideologizálva a látogatásunkat. Este érkezünk a kolozsvári pályaudvarra. Sötétség mindenütt, tapogatózva keressük a kijáratot. A szag, a szegénység szaga, megcsapja orrunkat, próbálunk nem belerúgni a földön ülve várakozókba. A félelem szaga átjárja a zsigereket, menekülnék, de nincs hova. Csak előre, nem lehet baj, hiszen testvéreknél vagyunk.
Suttogva elmondott mondatokból tudjuk meg, hogy Tamás atyát, aki várt bennünket, elvitték, nem tudni hova. Az arcok, miközben beszélnek, a szemek nem árulnak el semmit, mindennapos történet ez.
A város, amiből az energiatakarékosság miatt nem sokat látunk, de érzékeljük, hogy óriási. A templom a főtéren, ahova melegedni térünk be, és ahonnan udvariasan kiküld bennünket valaki, amikor meghallja, hogy magyarul beszélünk. A másnap az egyetemen, ahol suttogva elmondott mondatokból tudjuk meg, hogy Tamás atyát, aki várt bennünket, elvitték, nem tudni hova. Az arcok, miközben beszélnek, a szemek nem árulnak el semmit, mindennapos történet ez.
A könyvek, amik bőröndjeinkből előkerülnek, utunk valódi célja, hogy ne csak a cenzúrázott és hazudott történelmet ismerjék a gyerekek. Az újságok, amikben hírül adják a nagy vezér fia legújabb diplomájának hírét. Az asszony a szállodánk előtt, aki szégyenérzet nélkül szinte könyörögve kér fogamzásgátlót, de hálás a sertésmáj konzervért is. A sötét üveges ajtók mögötti boltok, ahova csak kiválasztottak léphetnek be.
A megkönnyebbülés, amikor hazaérek.
Már hallom a vonatot, mindjárt beér. Most miért jut eszembe, hogy jövő héten menni kell a lányom tankönyveiért? És miért tolakodik ide Proust és a madeleine sütemény?
Csak eszembe jutott szombaton este hat órakor a vasútállomáson.
