Dobozolók és egyebek
Nem tudta velem megszerettetni a globalizáció a szupermarketeket és annak nagytestvérét, a hipermarketeket. Most sem zártam a szívembe őket,de a muszáj nagy úr. Nem beszélve arról, hogy mint egy vírus ölte meg kedvenceimet, a kis fűszerboltokat, a sarki kisboltokat, ahol jól ismertek engem és az ízlésemet, mindig volt egy-két jó szó a tej és kenyér mellé, és a mosoly elfeledtette, hogy már régen nem három hatvan az egységár.
Mégis kitermelt valamit, ami miatt nem csak a havi nagy bevásárlás miatt megyek szívesebben a mamutokba és a kismamutokba. Rájöttem, hogy a rejtett emberi tulajdonságok akaratlanul törnek elő a vásárlási szituációkban, és szinte mindent elárul az adott vásárlói attitűd.
A hipermarket-típus megfigyelésem szerint két nagy altípusra osztható: a fizetéskor mindent kocsiba pakoló, ”mikor, ha most nem” típusra és a minden hétvégén „találkozzunk régen látott ismerőssel” típusra. Ez utóbbi nem csak a vásárlás öröméért növeli a látogatottsági mutatókat, hanem a „bosszantsunk fel mindenki mást”érzéséért is. Merthogy egyre dagadó szigetként lüktetnek az ángyik, keresztmamák, újszülöttek babakocsiban a polcok amúgy sem gigantikus méretű közeiben.
Az EU-vonal is markánsan képviselve van a bevásárlókocsit babakocsinak használók tekintetében. Ezt a sportot Angliában is előszeretettel űzik, igaz, a jobbléti társadalom ebben is megmutatkozik: ott egyik kocsiban ül minimum két gyerek, rájuk pakolva a cucc, a másik szintén telepakolt kocsival apu manőverezik.
A hipermarket-típusoknál sokkal színesebb képet adnak a középmarketek típusai. A vásárlói leleményesség valóságos szimbólumai ők, és meggyőződésem, hogy némelyik típusuk igazi hungarikum. Bár azt is meg kell jegyeznem, hogy az EU-vonal is markánsan képviselve van a bevásárlókocsit babakocsinak használók tekintetében. Ezt a sportot Angliában is előszeretettel űzik, igaz, a jobbléti társadalom ebben is megmutatkozik: ott egyik kocsiban ül minimum két gyerek, rájuk pakolva a cucc, a másik szintén telepakolt kocsival apu manőverezik. Nálunk van benne egy kis nemzeti is: a gyerek a pénztárig legalább két túró rudit és egy kiflit már magáévá tesz…
Aztán van a gyereket közönségnek nevelő, a hangosan, szótagolva közlő, ”ejnye, ezt nem így SZOKJUK otthon” típus, a tamponok közt elveszetten és kétségbeesve telefonos segítséget kérő férfivásárló típusa, és a kedvencem, a dobozoló. Az igazi hungarikum. Aki „csak” egy-két valamiért indul a középmarketbe, ezért nem bevásárlókocsit tol, hanem csalafinta módon módszeresen gúlába rak mondjuk huszonnégy doboz sört, így hozzájutván annak papírdobozához, elkezd belepakolni két tejfölt, három csomag WC papírt, egy kis csokit, kenyeret, akciós nylon harisnyát, és az élethez elengedhetetlenül szükséges, szintén akciós csavarkulcsot, és ezzel a pénztárnál tornyosuló sor MELLETT vár. Várakozik. Várakozik, arra, hogy találjon egy megrakott kocsis gyanútlant, aki maga elé engedi, mert ugye, „én csak pár dolgot vettem”…
Aztán van egy minden előzőt ötvöző típus: a telepakolt kocsit toló családfenntartó próbálja a dobozt egyensúlyozó matrónát rávenni arra, hogy fejezze be a trécselést rég nem látott barátnőjével, miközben a nagyobb testvér éppen a földön hisztiző kisebbet próbálja felrángatni…
Nem ítélkezés volt célom a fenti megfigyelésemmel, sokkal inkább annak papírra vetése, ami ennek kapcsán elgondolkoztatott. Hogy mindez lenyomata korunk valóságának, ami típusokat képezett belőlünk emberekből, az egyéniségekből csoportmintákat, és nem csak a bevásárlóközpontok életterében.
