Boldogító véletlenek
Olykor elég egyetlen emberrel találkozni ahhoz, hogy helyre billenj. Receptre kellene felírni őket. Mindenkinek járna egy ilyen. Vagyis azt hiszem, mindenkinek van. Akkor jön, amikor szükség van rá. Amikor már teljesen elvesztem magam, mert a körülmények, mint egy szűkülő szoba tartanak fogva, és amikor mint egy búgócsiga pörgök és elmosódik a valóság.
Na, ilyenkor kell egy olyan ember, aki emlékeztet, hogy milyen is vagyok. És hirtelen szembesít, hogy hiszen te sosem voltál megalkuvó, és tényleg. És kimondja, amit gondol, a szemembe, a szívembe.
Vagyis nem gondol, csak teszi. Azt, amit érez, ösztönösen. Nagyobb félelem nélkül él. Mert mindig jó valahogy. Persze a saját hálójába olykor maga is belegabalyodik, de jó vele lenni, mert kibogoz. Félelmetes és megnyugtató, hogy szinte ismeretlenül ismer. S a gond, már nem is tűnik annak.
Hatalmas megnyugvás az, hogy figyelnek ránk és küldik a segítséget.
Elismerem, ez most kicsit talán zavaros. De biztos már megesett Veled is, hogy amikor nyomorultul érezted magad, egyszer csak ott termett melletted valaki, aki megvigasztal, vagy egy mondattal útba igazít. Lehet az egy idegen, vagy egy rég nem látott ismerős, vagy egy olyan ember, akiről ezt nem is gondoltad volna.
Hatalmas megnyugvás az, hogy figyelnek ránk és küldik a segítséget. Az Angyalok, a Gondviselés, vagy a Sors, vagy a Véletlenek, amik ugye nincsenek. A „Hitetlenek” jobban figyeljenek!
A lényeg, hogy ma már attól boldog voltam, hogy sütött a Nap, és az a jellegzetes őszi, meleg avarillat csiklandozott.