Otthon itthon vagyok
A hétvégén egy másik munkám kapcsán részt vettem a Marie Claire Fashion Days divatbemutatóin, ahol hazai divattervezők tavaszi-nyári kollekcióit nézhette meg a nagyérdemű. Csinos nők, elegáns férfiak, és Chanel parfüm keringett a levegőben, hol az utóbbiban, hol a pezsgőben fuldokoltunk, miközben szóba elegyedtem egy lánnyal, aki Óbudán született; szóval dumálunk, mire megjegyzem, csinos volt a lányok tutyija.
Sűrű elnézések után megkérdezi, mit is értek az alatt, hogy tutyi. Elmagyarázom, buzgón bólogat, érti már, nevetünk, erre inni kell. Nem hagy nyugodni a gondolat, miért nem ismerte a bebújós cipőkre használatos kifejezést. Persze másnap kiderítem: a tutyi szó egy Dél-Somogyra jellemző nyelvjárási szó.
Persze vannak dolgok, amiket nem azért nem értenek, mert nyelvjárásban beszélek. Ha Kaposváron azt mondom, üljünk be a sorra, azt mindenki érti. Ha Pesten ugyanezt teszem, egyszerűen csak hülyének néznek. Egyszer egy filmben láttam, hogy akkor lesz az ember egy városban őslakos, ha átélt ott bizonyos dolgokat, amiket egyébként máshol is nyugodt szívvel megtehetne, de ezeknek a különleges kombinációja alakítja őt helyivé.
Tudom, engem mi tett igazán kaposvárivá: ittam szombatonként a Tesco-dombon, féltem már a Cseri úton éjszakánként, szeretem a szökőkútjainkat, emlékszem még a Grimasz régi neveire
Nincs hétkarikás ostorom, de tudom, engem mi tett igazán kaposvárivá: ittam szombatonként a Tesco-dombon, féltem már a Cseri úton éjszakánként, szeretem a szökőkútjainkat, emlékszem még a Grimasz régi neveire, (ó, azok a bulik) okkal mosolyodom el, amikor azt a nevet hallom: Atosz (innen is köszi mindent!).
Sosem felejtem el a Rotonda csirkés szendvicsét, panaszkodtam már a sok focistára nyaranta, és igen, ismerem a borért és némi pálinkáért éneklő hajléktalanokat is. Elmondhatom, hogy sosem fürödnék a Desedában, ellenben tudom, milyen kigyalogolni a P21-ig (ha nem ismered ezt a helyet, akkor nagyooon fiatal vagy) és őszintén remélem, hogy évek múlva is elmondhatom majd, nem láttam diákokat Kaposvári Egyetem feliratú egyenruhában.
Egy részem már pesti lett, ezért aztán összefuthattam az „ingyen ölelés” táblát tartó fiatalokkal az Astorián, ettem már kétszáz forintos pizza szeletet a Keletinél. Tudom, hol van a Király utca, a Peaches And Cream és a Kakas, szálltam már fel rossz irányba a villamoson és nem is egyszer veszekedtem már BKV-ellenőrrel, hogy persze, persze, beírom a diákigazolvány számom (azóta se…) csak hagyjon már.
Mindenhol otthon vagyok, ahol az imént felsoroltakból bármi megtalálható és ezek után is büszkén viselek tutyit, miközben épp azért szitkozódom, mert már megint nem az Örs irányába szálltam fel a metróra.
