Az ünnep velünk változik

Más az ünnep a kisgyermeknek. Más a nagynak. Más egyedülálló felnőttként, és megint más szülőként. Nagyszülőként is más. De nem baj, hogy más. Legyen más, hogy sokféleképpen élhessük meg az ünnepet. Így mindig megújul – s vele együtt mi is újulunk. Hiszen az ünnepnek pont így lesz értelme: ha ADNI TUD.

Emlékszem, kisgyermekként a karácsony igaz családi ünnep volt. Nagyszülőkkel, süteményekkel, ajándékokkal. Varázslatos volt. Édesapámmal, mi gyermekek esti sétára mentünk, amíg édesanyám a nagyikkal sütött-főzött, fát díszített, ajándékokat csomagolt. Amikor megérkeztünk, megszólalt a kis csengő, és a nappaliban együtt örültünk a fának, az Angyalka ajándékainak, a játékoknak, és egymásnak. Nagyon jó volt együtt lenni.

Később már nem az Angyalka volt a karácsonyi ajándékhozó, hanem egymásnak választottunk, titokban. Olyan izgalommal keresgéltünk, és úgy örültünk egymás örömének! Együtt díszítettük a fát, műsorral is készültünk: verssel, énekkel.

96 (Vigyázat, felnőtt tartalom)

A 69, tudjuk, egy szimbolikus szám, egy olyan szám, mely többet is jelenthet önmagánál. Amennyiben megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy legnagyobb osztója a 23, ami prímszám, miként az osztás eredménye a 3 is az, és a legérdekesebb, hogy a rejtett jelentés két résztvevőt feltételez, ami szintén prím. Ily módon tehát a 69 matematikailag két prímszám szorzata, erotikailag pedig két egyes összege, ám ez az összeg nem matematikailag, hanem technikailag képződik.

Ezzel a felvezetéssel máris elérkeztünk a címhez, vagyis a 96-hoz. Felületesen lehetne ugyan a 69 tükörképe, ám még véletlenül sem az. A 96 önmagában csupán egy szám, méghozzá páros szám, ami meglehetősen banális helyet biztosít neki a számok között. Amennyiben a 69 mögöttes jelentésének fényében szemléljük, megállapíthatjuk, hogy még a legleleményesebb szeretők, forgolódjanak bárhogy, sem képesek 96-os pozitúrába helyezkedni, vagyis, ha kezdeni akarok valamit ezzel a számmal, akkor búcsút kell intsek a sikamlós gondolatoknak, és a 96-ot immár önmagában, minden áttételes tartalomtól megfosztottan kell felruháznom valamilyen jelentéssel.

Ilyen jelentés azonban nem létezik.

A Barbárság kora

Rothadás terjed a világban. A lelkek rothadása.

Rettegésben tartotta, megalázta. Megerőszakolta, megfojtotta. Lelőtte, felgyújtotta.

Az ember teszi ezt az emberrel. Miért?

Pénzért, birtoklásért, hatalomért. Bánatában, örömében, vagy „csak úgy”.

A történelem kezdete óta tudjuk: ember embernek farkasa.

A „Ne ölj!” parancsa soha nem tartotta vissza az élet parazitáit.

A móriczi világ víziója: Barbárok.

Megszülte, megfojtotta. Feldarabolta, elrejtette. Megverte, éheztette. Késsel támadt rá, míg ő angyalokkal álmodott. Autóval fának rohant, míg ő a hátsó ülésen kiflit majszolt. Erőszakot követett el rajta, míg ő azt hitte, ez a szeretet. Élve elásta, míg ő utolsó erejével még az életéért könyörgött.

A nő

Elmesélek egy rövid történetet. Táncoltam egyszer, hajdanán, az Üveghegyen is túl egy Férfival, s a tánc végén az egyik barátnőm elképedt arccal mondta, még sosem látott olyan szépnek, mint abban a pár percben. Megváltoztam, mert vezettek, mert tartottak, mert kívántak. Ez ennyire egyszerű.

A nő tud lenni egy stabil, erős vár, ahova jó megérkezni. Ahol melegség és megértés fogad. Egy puha öl, amelyben el/be lehet bújni.

Ösztönlény, aki követeli, hogy falhoz nyomják, most és azonnal. Harap, elvesz, utasít, elvár.

Szende szűz, aki nem mer ránézni, lesüti a szemét, pirul, zavarban van, kacag, elfut és visszaszalad.

Kislány, aki elveszett emberként áll a világ közepén, és egy erős, biztonságos karra vágyik. 

Kétségbe esett fruska, akinek a hajába belekap a szél és az arcába csapja, s nem látja a helyes utat. Fogni kell a kezét és vezetni.

Közeleg a vizsgaidőszak

Napokkal ezelőtt olvastam egy viccet, amiben az egyetemista örömmel nyugtázza még december elején, hogy karácsonyig már csak kettőt alszik… Mert ugye tárgyak, vizsgák, tanegységek jönnek-mennek, de az egyetemista legjobb barátja akkor is a kávé, az energiaital és a gyorsan elkészíthető, műanyag kaja.

Felvettem-e, van-e még hely, remélem, nem lesz nehéz, ugye csak beadandót kell írni, nem lesz szóbeli? Az ELTE-n és feltételezem még sok más egyetemen is, napok óta ezeket a kérdéseket duruzsolják a diákok, amikor kezemben a füzetemmel (a BKV-n is tanulunk, kérem szépen!) belépek a kapun. Van, aki karikás szemmel árulja el magáról, hogy ő bizony az utolsó napra hagyta a beadandó írást, van, aki zavaróan nyugodt a legnehezebb ZH előtt is és vannak, akik csokiért, cigiért, sörért, borért vásárolnak jegyzeteket a félévközi elfoglaltságuk miatt. A vizsgaidőszak és az az előtti pánikszerű tanulás-magolás megindult, brace yourself.

Na, ilyenkor bánod meg az összes bulit. Az összes kicsit sem egyenes estét, a söröket, azt az olcsó vodkát, a baráti mozis estéket, amikor inkább tovább aludtál, mintsem bemenj a hajnali 8-as órádra.

Mi is történik itt?

Az ember mindig szeretné tudni a jövőt, s mivel ez általában nem adatik meg neki, hát hallgatja a jósok, a bölcsek, az álpróféták és ámító haszonlesők szavait.

Egyszer Nógrádban, ahol egykor akadt néhány hektár földem, egy helyi gazdával szántattam. Bíztam a tudásában, s bízhattam is. Nemcsak azért, mert mindenki becsülte, de tudtam, mögöttük sok generáció gazdálkodás állt. Ősi, igazi kisnemesi családból származott (állítólag a falu többsége kisnemes volt). Egyszerű ember , de abból valami igen nagyszerű. Megkérdeztem, elkezdjünk-e szántani. „Laci! Ahogy maga akarja!” Igen, de én nem értek hozzá, válaszoltam. Jobb lenne, ha ön mondaná meg. S ekkor felállt a konyhai hokedliről, kiment a konyhából, s ház mögött körbekémlelt eget és földet. Aztán visszajött: Laci, én az enyémet még nem szántanám.

Nem tudom miből ítélt: felhőkből, párából, a természet színeiből?
S annyit mondtam:  amint elkezdené a sajátját, kezdje el az enyémet is.

Persze, Tisztelt Olvasóm! Önnek is nyilván vannak megérzései.

Kritikusok Budapesttől Bécsen, Berlinen át Londonig

Paul Lendvai igyekszik újabban moderáltabban beszélni a magyar helyzetről. Mint aki tudja, hogy korábbi ítéleteivel igencsak melléfogott. Vagy Schiff András, a kiváló zongoraművész, aki 1979 óta nem él Magyarországon, de az ügyek egy részét reálisan látja. Nála is előjön persze a „félek” és a „ha”. „Ha” a következő választáson a Fidesz kénytelen lesz a Jobbikkal együtt kormányozni. „Ha” a médiatörvény büntetne, „ha” Áder így döntene, „ha” akarnák, „ha” betiltanák, „ha” Orbán ezt meg ezt tenné - és így tovább. Az sem zavarja őket, hogy több mint három év alatt nem jöttek be ezek a „ha” felvetések. Azért csak mondják, bele a nagyvilágba. Azt is jól tudják - bár tiltakoznak ellene -, hogy ezzel igen sokat ártanak Magyarországnak.

Azt mindegyikük elismeri már, hogy a szürke és semmitmondó baloldal nem tud érdemben fellépni a Fidesz ellen. Látják, hogy nem elég azt szajkózni, hogy Orbán Viktort le kell váltani. Mert Mesterházy és Bajnai fellépése óta csak ennyi a mondanivaló. Talán még a választási videózást hozták be mint új jelenséget.

A gond a külföldi (és belföldi) kritikusoknál, hogy a kiindulópontjuk hibás. Ugyanis semmi ok nincs arra, hogy a szavazók Orbán Viktor kormánya ellen voksoljanak. Különösen nem azok javára, akik a magyar politikai életben erre mostanság bejelentkeztek.

Ikária titka

Mielőtt lezárjuk az idei évet, és fogadalmakat teszünk a következő esztendőre, érdemes megismerkednünk egy különleges szigettel, és lakóival. Ahogyan ők élnek, példa lehet sokunknak.

Ikária ismertetőjelének ma már nem csupán Ikarus mondáját tartjuk, hanem „kék zónaságát” is, azaz a világon egyike azoknak a vidékeknek, ahol az európai és amerikai átlagnál 7-10 évvel magasabb életkort érnek meg az emberek, és a súlyosabb betegségek is ritkábban fordulnak elő.

A „titkukat” többen kutatták, én Dan Buettner tudós kutatásainak eredményei alapján írnék néhány gondolatot arról, miként válhat életmódunk testi-lelki egészségünk alapjává. Bár mi nem olyan történelmi múlttal, és földrajzi adottságokkal rendelkezünk, mint Ikária és lakói, de életmódunk apró változtatásaival mi is tehetünk életünkért.

Hová forduljon az ember?

Januárban már megjelent egy és lám, egy szűk év után ismét itt vagyok. Itt vagyok, és újra ezt kérdezem, mert a kérdés jogos és állandó. Az átlagembernek nincs hova fordulni és néha a nem átlagnak sincs. Mert aki segíthetne, az nem akar, aki meg akarna, az általában nem tud.

Vigasztalást, azt éppen kaphat a szerencsétlen, baráttól, családtól, vallástól, ezoterikus gurutól. Attól azonban még marad a probléma, a magas törlesztőrészlet, a lefoglalt autó vagy bármi más, ami napi létét veszélyezteti.

Hová fordulhat hát az ember, ha úgy érzi, a segíts magadon, az Isten is megsegít elve sem működik, és nem látszik más, csak egy sötét alagút, melynek a végén nem a fény vár, hanem egy hatalmas megmászhatatlan sziklafal.

Ha most leülünk és elkezdjük az emberiség bölcseinek tanácsait számba venni, az időnk szépen eltelik, de nem biztos, hogy lesz egy tanács is a könyvek mélyén, akár egyetlen egy is, ami adott helyzetben jó nekünk. Mert mit tudhat mai kínjainkról Buddha, mit tudhat Jézus, Mohamed, Lao-Ce, Lin-Csi és a többi bölcs? Semmit és persze mindent, mert a világ, benne az ember sokat változott, ám alapjában mégis minden ugyanolyan.

Gyertyák és téglák

Megyek. Viszem. Cipelem.

335 tégla.

Te és Én. Mi és Ti. Holtodiglan, holtomiglan. Tűzön-vízen át.

Barátom, szerelmem, történjen bármi, számíthatsz rám. Történjen bármi, számítok Rád.

Elalszom. Átölel. Felkel, elmegyek. Szeret.

Szeretem? Átlépem.

Tégla.

Napok. Mennek.

Kopog. Hallgatom. Kinyit, becsukom.

Tégla.

Fehér, fekete.

Felhívjam? Felhívott. Felveszem, leteszi.

Hangok, szavak, mozdulatok.

Tégla.