A Barbárság kora

brutalitásRothadás terjed a világban. A lelkek rothadása.

Rettegésben tartotta, megalázta. Megerőszakolta, megfojtotta. Lelőtte, felgyújtotta.

Az ember teszi ezt az emberrel. Miért?

Pénzért, birtoklásért, hatalomért. Bánatában, örömében, vagy „csak úgy”.

A történelem kezdete óta tudjuk: ember embernek farkasa.

A „Ne ölj!” parancsa soha nem tartotta vissza az élet parazitáit.

A móriczi világ víziója: Barbárok.

Megszülte, megfojtotta. Feldarabolta, elrejtette. Megverte, éheztette. Késsel támadt rá, míg ő angyalokkal álmodott. Autóval fának rohant, míg ő a hátsó ülésen kiflit majszolt. Erőszakot követett el rajta, míg ő azt hitte, ez a szeretet. Élve elásta, míg ő utolsó erejével még az életéért könyörgött.

A „miért” itt már kevés. Itt már nincs kérdés.

Van egy visszatérő rettenetes álmom:

Sötét, kihalt utcákon bolyongok, a levegőben égett hús szaga, patkányok mindenütt. Ürülékükben fetrengő, eltorzult arcú lényekhez érek, a kezüket nyújtják, ujjaik helyén karmokkal. Röhögő szájukból förtelmes bűz árad, szemük tátongó fekete lyuk. Távolról ezernyi jajgatást hoz felém a szél, közben szüntelenül hamut szór a fejemre. Esőért esedezem, de csak a tikkasztó forróságot érzem. Fuldoklom, közel a Vég.

Megváltás?
Nem érdemeljük meg.