Lárvaarcok és csalamádé

Az emberek a pszichológus szakmának mindig valami rejtélyes tudást tulajdonítanak, holott gyakran csak apró és mások számára is könnyen érthető jelek biztosítják rálátásunkat. Persze, ha az ember hosszú távon és tudatosan követi a folyamatokat, a benyomások, az „impressziók” egészen stabil és reális képpé állhatnak össze.

Így viszonylag pontos kép rajzolódik ki előttem, amikor az egymással hetekig-hónapokig civakodó pártok és politikai szervezetek „lelkesen összeállt választási szövetségének” tévébemutatkozására tekintek. Mesterházy- Bajnai- Gyurcsány, kezdődik hát a kampány, épül a lista élvonala.

Hadd ismételjem: semmilyen speciális tudás sem kell néhány perces közös fellépésük megítéléséhez, csak jól koncentrált figyelem. Bizony, „szkennelt” a szemem, mikor az ellenzéki pártmegállapodást bejelentették. Magyarul „jojóztam”, figyelve minden arcvonást. Nem sok dolgom volt. Szinte rezzenéstelen lárvaarcokat láttam, amikor egymásután szólaltak meg a lista jelöltjei. A megszólalón persze mosoly – talán előre, jól betanultan.

Elkezdtük a választási esztendőt

Ráadásul egy olyan „ellenzékkel“, akik Fischer Iván lakásán „születtek“. Állítólag néhány ismert liberális hangadó parancsára ott találtak újra egymásra a fiúk. Sokszor idéztem itt Konrád György szárszói elszólását, hogy Bajnait „kijelölték“ arra, hogy ő üljön elől a tandemen. Most elmagyarázták neki, hogy nincs tandem, azt ő személyesen „elbiciklizte“.

Helyette egy soküléses rozoga tragacsra kell felülnie, ahol eléje a másodbiciklisnek szánt, talentummá előléptetett Mesterházy Attila kerül. Mögötte pedig sorban a régi biciklisek: ő, Bajnai, majd Gyurcsány és Fodor. És külön teker velük Kuncze Gábor. Aztán Eörsi, Bauer, Debreceni, Kónya, Vadai - és a többi nagy magyar politikai reménység.

Nem gondoltam, hogy idén is ezekkel a nevekkel kell foglalkoznom, kedves olvasóim. A Fidesz szóvívői a jövőbe láttak, amikor már hónapok óta a „bukott baloldalról“ beszéltek. Valójában nem is nagyon tetszett, hogy minden megszólalásukba beleszőtték ezt a bukottságot. Elismerem, nekik volt igazuk. Ezek tényleg mind bukott emberek.

Mennybéli katedra

Pici gyermekek voltunk még, amikor édesapám a Földmérési Főiskolán kezdett el tanítani, és mivel mi félúton a kollégium és az iskola között laktunk, a „GEO” hamar az életünk része lett.

Tulajdonképpen az egész család „geós” volt. Elkísértük aput az ünnepségekre, a fáklyás valétamenetre, gyakran belátogattunk az irodájába is, ahol közösen kávéztunk, beszélgettünk. Arra is emlékszem, különleges osztályzatokat adott hallgatóinak: volt nála négyes „fölé fölé” és kettes „alá alá alá” is. Ha megkérdeztük, szigorú szokott-e lenni, azt mondta: „Két osztályzatot adok nehezen, egyest és ötöst”. Nekünk a legkedvesebb tanárunk volt.

A platánsor, a Pirosalma utca, a lépcsősor az üvegajtókig, a porta, ahol felvette a kulcsait, barátságos irodája, karosszéke, támláján a kötött kardigánjával most mind-mind előttem vannak. Hat éve nem gondoltam ezekre az emlékképekre, és most egyetlen kifejezés mindent megelevenített: Mennybéli katedra.

Száz blognak is egy a vége

Ez immár a 101. írásom itt a blog rovatban. Ezért úgy gondoltam, némi visszatekintés nem árt.  Az első témát az élet dobta elém, a whiskys rabló akkor merült fel éppen újra a bulvár sűrűjéből, ma lehet, nem írnék róla. Kirándulásaim a bulvár területére szerencsére ritkultak és mostanra meg is szűntek.

Ez a politikára mint témára is igaz, ám nem teljesen, mert az sajnos időnkét kiköveteli a figyelmet, még akkor is, ha azt a figyelmet soha nem érdemli meg. Nagyon sajnálom, hogy az idén sem ígérhetem meg a teljes politikamentességet, de törekszem rá, ezt legalább a javamra írom.
Próbálok inkább a mindennapokra koncentrálni. Bemutatni azt, miként élek, változom és maradok változatlan az egy irányba csordogáló vagy éppen rohanó időben.

Meggyőződésem, hogy az embernek folyamatosan fejlődnie kell. Életének minden szakaszában, kell legyen nem is egy, hanem több dolog, amiben előre kell lépnie, amit meg kell tanulnia. Ezt a szüntelen tanulási folyamatot tárom itt az olvasó elé. Egy folyamatot, mely korántsem lineáris, ám minden visszaesés egy következő, reményeim szerint némileg magasabb fokozat előkészítője.

Egymásban

Van az a kapcsolat, amikor hiába sütitek ki a köztetek lévő feszültséget, az nem szűnik meg. Folyton ott van. Egymásban, egymáson, egymás mellett akartok lenni, mindig.

Ha csak szelíden megfogja a kezed, ha a füledbe súg, ha rád néz, ha egy teát kér, mindenképp a teljes összeolvadás lesz a vége. Nem bírjátok ki, hogy ne így legyen. Minden idegvégződésed, szerved, receptorod állandó feszültségben van. Falánk, szomjas, habzsoló lesz az ember. Az érzékszervek, ízlelőbimbók, a szemek, száj mindent akar. Mindent akarsz. Azonnal, gyorsan. Nem csak őt, hanem húst, tésztát, sütiket, cigiket. A befogadás eluralja az agyad. S közben mondják, hogy szépülsz. Mert látszik. Megváltozik a tekintet. Békés, kedves, de bármikor ugrásra kész.

Gesztenye a zsebemben

Gesztenye a zsebemben

Először annak az észtnek mondtam még a nyáron
hogy nem, nem mi, csak én meg te
aztán még párszor elismételtem
ezt mindenkinek
nehogy én magam is mást higgyek.
Az ősz a homlokodig ért
hullott a hajad
a szálak a tarkódtól a válladig
sima függönyként omlottak.
Ezeket én ki akartam tépni
összegyűjteni,
cigisdobozba tömködni,
régi komódba rejteni
de mire ki mertem mondani, nem volt mit tépni.
Helyette vadgesztenyét szedtél nekem
kettőt:
egy nagyobb
egy kisebb
az egyiken egy kis seb.
(Az lett az enyém.)
A bőrdzsekim zsebébe tetted,
hogy egy év múlva majd öröm lesz.
Majd bejelentkeztél a fodrászhoz
este az észt csengetett
Ugye nem beteg?
Aztán az észt északra költözött,
többet nem kérdezősködött.
A gesztenyék barázdásra száradtak
a zöld seb barnára foltozódott,
fagyos tél jött, a konvektor hangosan kattogott
a kabátot tisztítóba vittem
- a borítéknyi haj mellé - a szekrénybe tettem.

(Megjelent a Híd 2013/12.számában)

Mint kerge birkák, melyek vezérürüt keresnek

Jutott eszembe a hasonlat, látva az utóbbi hetekben egymással rivalizáló, egymást pofozó baloldali küzdelmeket és a miniszterelnök-keresést. Aztán most Bajnai visszalépett, hivatalosan is átadva a miniszterelnök kijelölésének jogát az MSZP-nek.

Ezzel tulajdonképpen nemcsak maga személyében lépett hátra, de formálisan az Együtt 2014-PM szövetségtől is „elvette a királyválasztó” jogát. Azt is elfogadták, hogy a „Demokratikus” Koalíció belépjen a közös listaállításba. Ezzel kialakult - legalább néhány órára - egy látszólagos egység. Mely aztán másnapra már meghozta az újabb bomlásokat.

Először is megindult egy találgatássorozat, ötletelés, vajon ki lesz megjelölve miniszterelnöknek? Mert ha sokáig nem találják meg, nem marad idő a választási plakátok elkészítésére, kinyomtatására. Az egész világ rajtuk nevetne, ha lekésnék a választást.

Kényelmetlen kényelem?

Az élet több területén, több témában is vitát szít, hogy mennyire kényelmesedjünk el, hol van az a bizonyos határ… Életmódunkban érdemes megtalálni az arany középutat: a kényelem ugyanis – amíg jól csináljuk – egy pozitív, életünket támogató, segítő tényező.

Nagyszüleink sokat bírtak: földet műveltek, kézzel mostak, sok esetben maguk készítették öltözetüket, bútoraikat. De közülük azok élnek ma is, akiknek kényelmesebb volt. Akiknek volt „gyermekkoruk” (nem kellett kisgyermekként kapálni) és volt szabadidejük (pl.: kézimunkáztak). Minden embernek szüksége van arra, hogy ahol lehet, könnyítsen, ahol lehet, kényelmesebben éljen. Kényelemről, és nem elkényelmesedésről beszélünk!

Néhány gondolat a pozitív kényelemről:

Amíg egy kényelmes sétával jutunk el az iskolába, munkahelyre, addig a séta testi és lelki egészségünket, jó közérzetünket támogatja. De ha hosszú gyaloglással kezdődik a nap, ami úgy érezzük, inkább kín, mint könnyed séta, akkor mire célba érünk, addigra leszünk nyűgösek, fáradtak, ingerültek – és mindenkire kivetítjük hangulatunkat, akivel csak találkozunk. Vannak viszont, akik inkább kilométereket gyalogolnak, vagy bicikliznek, minthogy zsúfolt tömegközlekedési eszközökön gyűjtsék be a reggeli bosszúságokat (nem adták át a helyet, meglöktek, hangoskodtak stb.) Mérjük fel, melyik lehetőség jár számunkra kevesebb stresszel, és azt válasszuk!

Homokóra (Avagy a blog-író magányossága)

A címben idézett slágerrel annyiban vagyok egy platformon, hogy ülök a szobámban egyedül, ám sem bús nem vagyok, s a múltra sem gondolok, illetve ez nem egészen igaz, hiszen eszembe jut a kinti bambusz fotelom és a kerti tó, de igazából a benti relax fotelommal is beérem és a kerti tóból importált halak az akváriumból ugyanolyan szenvtelenül néznek rám, ahogy a tóból szoktak. Alaptermészetemtől amúgy is idegen a bevezető dalt átlengő búsongó nosztalgia.

Ha szabálykövető ember lennék, akkor most vagy a múlt évet értékelném, vagy az idei kilátásokat elemezném, de nem látom értelmét. A múlt úgyis folyamatosan változik bennünk, akár csak a jövő. Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda. A jövő - miként a múlt is - megváltoztathatatlan, bár örökké változó. Igazából egy dolog nem változik soha: a jelen. Jövőt választhatunk magunknak és átértelmezhetjük a múltat, ám a jelen önmagában való és természetéből adódóan nem változtatható addig, míg múlttá nem lesz.

Tehát a jelenről írok, ami minden leütéssel szépen múlttá lesz, hogy az olvasók tekintete nyomán újra jelenné, majd múlttá váljon.

Hagyd megtörténni!

Rengeteg korlát között élünk. Munkaidő, határidők, peteérés, hitel, benzinár, pelenkaár, satöbbi. De van, amelyeket magunk szabunk, s azokat át is lehet lépni. Olykor kell.

Azt hiszem, a saját korlátaink átlépésének legnagyobb akadálya a félelem. A félelem, ami miatt kifogásokat gyártunk, csak azért, hogy inkább maradjon a megszokott langyos víz. Inkább, mint egy forró fürdő, ami olykor megsebesít, de a pulzusszámot biztosan növeli.

Vannak, akik életeket élnek le lábvízben. Kiszámítható, biztonságos, semmi meglepi. Ez is egy választás. A járt út.

De olykor úgy döntünk, hogy a járatlant is kipróbálnánk. Ez csak egy pillanaton múlik. Két másodperc alatt határoznod kell. Kockáztatsz vagy visszalépsz? Én egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen. A (meg)érzéseimre hallgattam. Nem is tudtam igazán, mit teszek. Csak hagytam.