Összement az iskola

Izzadt, hideg kezecske, icipici lépések, fehér arcocska, szorosan az oldalamhoz simuló, félénk, ünneplőruhás kislány, alig hallható köszönéssel. Ő volt az én első osztályos lánykám szeptember másodikán, amikor megérkeztünk az iskolába.

Körös-körül magas falak, hosszú, kacskaringós folyosók, hangosan csapódó ajtók, jobbról és balról is lépcsőfeljárók, és mindenhol ezernyi nyüzsgő ember: apukák, anyukák, diákok, tanítók. Mint egy óriási útvesztőben, ahol rajtunk kívül mindenki tudja, hova siet. Összehúztam magam, és sorra árasztottak el a kérdések.

Hogyan fogok itt kiigazodni? Az én Kicsim hogyan tud majd itt tájékozódni? Mi lesz, ha eltéved? Mi lesz, ha elveszik? Ki fog rá vigyázni? A pici, kedves és barátságos óvoda után ide hoztam őt a nagy és kegyetlen iskolába, ahol az évnyitó után már el is kellett egymástól búcsúznunk. Nem volt üngyümbüngyüm, nem volt „mégegypuszi”, csak egy nagy iskolásokhoz illő: „Legyen szép napod, majd sietek érted!” Nem tudom, a szívem zakatolt-e jobban, vagy a gondolatok a fejemben. Iskolás lett. Kész, ez már visszafordíthatatlan.

A pillanat, amire nem vártam

Olyan volt ez, mint az évenkénti utolsó fűnyírás, tudtam, eljön és bár maga a fűnyírás nem öröm, mégis sajnálja az ember, mert utána hosszú hónapokig csak a várakozás marad. Vágy, hogy újra láthassuk a burjánzó zöldbe öltözött kertet.

Hol is tartottam? Ja, igen, eljött a pillanat, most újra a politikáról fogok írni. A felelős egyértelműen Áder János, aki közleményében ugyan az alkotmányra hivatkozik, de ugye tudjuk, ennek az alkotmánynak a létrejöttében az ő keze is ott van. Szögezzük tehát le, itt az elején, a most következő sorok a jelenlegi köztársasági elnök miatt sorjáztak ide.

Április 6-án lesznek a választások és sajnos még az idén. Ezt felelős billentyűharcosként nem kerülhetem meg, írnom kell róla és kész.

Igen, írnom, de mit? Mit lehet arról írni, hogy jön megint egy áldatlan pofatépési cunami. Több szó esik majd hétköznapjainkban, még az értelmiségi diskurzusokban is mondjuk Kunczéról, vagy Fodorról, mint József Attiláról vagy Kosztolányi Dezsőről, már ez a tény maga mutatja a dolog abnormalitását, és mégis így lesz.

Azt hiszed, van időd

Későn fekszünk és korán kelünk. A napok és a hetek ellenünk fordulnak, összefolynak, majd amikor már késő, kihánynak a partra minket.

Az sem segít, hogy állatkertbe járunk, hogy a magunkfajták között is eltöltsünk egy kis időt, meg lakáskocsmákba, hogy életünkben legalább egyszer zenéljük el szívből a no diggity-t. A cigarettapapír, ahogyan az életünk, pereg le a szemünk előtt, és száll el a semmibe. Moziba is járunk, mondván, legalább addig se kell beszélni, viszont egészen nyugodtan lehet sírni a sötét teremben. Mi még azt hisszük, hogy az éjjel kettőkor evett zsíros kenyér olyan, mint az éjjel kettőkor evett gyros. De nem.

Lárvaarcok és csalamádé

Az emberek a pszichológus szakmának mindig valami rejtélyes tudást tulajdonítanak, holott gyakran csak apró és mások számára is könnyen érthető jelek biztosítják rálátásunkat. Persze, ha az ember hosszú távon és tudatosan követi a folyamatokat, a benyomások, az „impressziók” egészen stabil és reális képpé állhatnak össze.

Így viszonylag pontos kép rajzolódik ki előttem, amikor az egymással hetekig-hónapokig civakodó pártok és politikai szervezetek „lelkesen összeállt választási szövetségének” tévébemutatkozására tekintek. Mesterházy- Bajnai- Gyurcsány, kezdődik hát a kampány, épül a lista élvonala.

Hadd ismételjem: semmilyen speciális tudás sem kell néhány perces közös fellépésük megítéléséhez, csak jól koncentrált figyelem. Bizony, „szkennelt” a szemem, mikor az ellenzéki pártmegállapodást bejelentették. Magyarul „jojóztam”, figyelve minden arcvonást. Nem sok dolgom volt. Szinte rezzenéstelen lárvaarcokat láttam, amikor egymásután szólaltak meg a lista jelöltjei. A megszólalón persze mosoly – talán előre, jól betanultan.

Elkezdtük a választási esztendőt

Ráadásul egy olyan „ellenzékkel“, akik Fischer Iván lakásán „születtek“. Állítólag néhány ismert liberális hangadó parancsára ott találtak újra egymásra a fiúk. Sokszor idéztem itt Konrád György szárszói elszólását, hogy Bajnait „kijelölték“ arra, hogy ő üljön elől a tandemen. Most elmagyarázták neki, hogy nincs tandem, azt ő személyesen „elbiciklizte“.

Helyette egy soküléses rozoga tragacsra kell felülnie, ahol eléje a másodbiciklisnek szánt, talentummá előléptetett Mesterházy Attila kerül. Mögötte pedig sorban a régi biciklisek: ő, Bajnai, majd Gyurcsány és Fodor. És külön teker velük Kuncze Gábor. Aztán Eörsi, Bauer, Debreceni, Kónya, Vadai - és a többi nagy magyar politikai reménység.

Nem gondoltam, hogy idén is ezekkel a nevekkel kell foglalkoznom, kedves olvasóim. A Fidesz szóvívői a jövőbe láttak, amikor már hónapok óta a „bukott baloldalról“ beszéltek. Valójában nem is nagyon tetszett, hogy minden megszólalásukba beleszőtték ezt a bukottságot. Elismerem, nekik volt igazuk. Ezek tényleg mind bukott emberek.

Mennybéli katedra

Pici gyermekek voltunk még, amikor édesapám a Földmérési Főiskolán kezdett el tanítani, és mivel mi félúton a kollégium és az iskola között laktunk, a „GEO” hamar az életünk része lett.

Tulajdonképpen az egész család „geós” volt. Elkísértük aput az ünnepségekre, a fáklyás valétamenetre, gyakran belátogattunk az irodájába is, ahol közösen kávéztunk, beszélgettünk. Arra is emlékszem, különleges osztályzatokat adott hallgatóinak: volt nála négyes „fölé fölé” és kettes „alá alá alá” is. Ha megkérdeztük, szigorú szokott-e lenni, azt mondta: „Két osztályzatot adok nehezen, egyest és ötöst”. Nekünk a legkedvesebb tanárunk volt.

A platánsor, a Pirosalma utca, a lépcsősor az üvegajtókig, a porta, ahol felvette a kulcsait, barátságos irodája, karosszéke, támláján a kötött kardigánjával most mind-mind előttem vannak. Hat éve nem gondoltam ezekre az emlékképekre, és most egyetlen kifejezés mindent megelevenített: Mennybéli katedra.

Száz blognak is egy a vége

Ez immár a 101. írásom itt a blog rovatban. Ezért úgy gondoltam, némi visszatekintés nem árt.  Az első témát az élet dobta elém, a whiskys rabló akkor merült fel éppen újra a bulvár sűrűjéből, ma lehet, nem írnék róla. Kirándulásaim a bulvár területére szerencsére ritkultak és mostanra meg is szűntek.

Ez a politikára mint témára is igaz, ám nem teljesen, mert az sajnos időnkét kiköveteli a figyelmet, még akkor is, ha azt a figyelmet soha nem érdemli meg. Nagyon sajnálom, hogy az idén sem ígérhetem meg a teljes politikamentességet, de törekszem rá, ezt legalább a javamra írom.
Próbálok inkább a mindennapokra koncentrálni. Bemutatni azt, miként élek, változom és maradok változatlan az egy irányba csordogáló vagy éppen rohanó időben.

Meggyőződésem, hogy az embernek folyamatosan fejlődnie kell. Életének minden szakaszában, kell legyen nem is egy, hanem több dolog, amiben előre kell lépnie, amit meg kell tanulnia. Ezt a szüntelen tanulási folyamatot tárom itt az olvasó elé. Egy folyamatot, mely korántsem lineáris, ám minden visszaesés egy következő, reményeim szerint némileg magasabb fokozat előkészítője.

Egymásban

Van az a kapcsolat, amikor hiába sütitek ki a köztetek lévő feszültséget, az nem szűnik meg. Folyton ott van. Egymásban, egymáson, egymás mellett akartok lenni, mindig.

Ha csak szelíden megfogja a kezed, ha a füledbe súg, ha rád néz, ha egy teát kér, mindenképp a teljes összeolvadás lesz a vége. Nem bírjátok ki, hogy ne így legyen. Minden idegvégződésed, szerved, receptorod állandó feszültségben van. Falánk, szomjas, habzsoló lesz az ember. Az érzékszervek, ízlelőbimbók, a szemek, száj mindent akar. Mindent akarsz. Azonnal, gyorsan. Nem csak őt, hanem húst, tésztát, sütiket, cigiket. A befogadás eluralja az agyad. S közben mondják, hogy szépülsz. Mert látszik. Megváltozik a tekintet. Békés, kedves, de bármikor ugrásra kész.

Gesztenye a zsebemben

Gesztenye a zsebemben

Először annak az észtnek mondtam még a nyáron
hogy nem, nem mi, csak én meg te
aztán még párszor elismételtem
ezt mindenkinek
nehogy én magam is mást higgyek.
Az ősz a homlokodig ért
hullott a hajad
a szálak a tarkódtól a válladig
sima függönyként omlottak.
Ezeket én ki akartam tépni
összegyűjteni,
cigisdobozba tömködni,
régi komódba rejteni
de mire ki mertem mondani, nem volt mit tépni.
Helyette vadgesztenyét szedtél nekem
kettőt:
egy nagyobb
egy kisebb
az egyiken egy kis seb.
(Az lett az enyém.)
A bőrdzsekim zsebébe tetted,
hogy egy év múlva majd öröm lesz.
Majd bejelentkeztél a fodrászhoz
este az észt csengetett
Ugye nem beteg?
Aztán az észt északra költözött,
többet nem kérdezősködött.
A gesztenyék barázdásra száradtak
a zöld seb barnára foltozódott,
fagyos tél jött, a konvektor hangosan kattogott
a kabátot tisztítóba vittem
- a borítéknyi haj mellé - a szekrénybe tettem.

(Megjelent a Híd 2013/12.számában)

Mint kerge birkák, melyek vezérürüt keresnek

Jutott eszembe a hasonlat, látva az utóbbi hetekben egymással rivalizáló, egymást pofozó baloldali küzdelmeket és a miniszterelnök-keresést. Aztán most Bajnai visszalépett, hivatalosan is átadva a miniszterelnök kijelölésének jogát az MSZP-nek.

Ezzel tulajdonképpen nemcsak maga személyében lépett hátra, de formálisan az Együtt 2014-PM szövetségtől is „elvette a királyválasztó” jogát. Azt is elfogadták, hogy a „Demokratikus” Koalíció belépjen a közös listaállításba. Ezzel kialakult - legalább néhány órára - egy látszólagos egység. Mely aztán másnapra már meghozta az újabb bomlásokat.

Először is megindult egy találgatássorozat, ötletelés, vajon ki lesz megjelölve miniszterelnöknek? Mert ha sokáig nem találják meg, nem marad idő a választási plakátok elkészítésére, kinyomtatására. Az egész világ rajtuk nevetne, ha lekésnék a választást.