Kényelmetlen kényelem?

Az élet több területén, több témában is vitát szít, hogy mennyire kényelmesedjünk el, hol van az a bizonyos határ… Életmódunkban érdemes megtalálni az arany középutat: a kényelem ugyanis – amíg jól csináljuk – egy pozitív, életünket támogató, segítő tényező.

Nagyszüleink sokat bírtak: földet műveltek, kézzel mostak, sok esetben maguk készítették öltözetüket, bútoraikat. De közülük azok élnek ma is, akiknek kényelmesebb volt. Akiknek volt „gyermekkoruk” (nem kellett kisgyermekként kapálni) és volt szabadidejük (pl.: kézimunkáztak). Minden embernek szüksége van arra, hogy ahol lehet, könnyítsen, ahol lehet, kényelmesebben éljen. Kényelemről, és nem elkényelmesedésről beszélünk!

Néhány gondolat a pozitív kényelemről:

Amíg egy kényelmes sétával jutunk el az iskolába, munkahelyre, addig a séta testi és lelki egészségünket, jó közérzetünket támogatja. De ha hosszú gyaloglással kezdődik a nap, ami úgy érezzük, inkább kín, mint könnyed séta, akkor mire célba érünk, addigra leszünk nyűgösek, fáradtak, ingerültek – és mindenkire kivetítjük hangulatunkat, akivel csak találkozunk. Vannak viszont, akik inkább kilométereket gyalogolnak, vagy bicikliznek, minthogy zsúfolt tömegközlekedési eszközökön gyűjtsék be a reggeli bosszúságokat (nem adták át a helyet, meglöktek, hangoskodtak stb.) Mérjük fel, melyik lehetőség jár számunkra kevesebb stresszel, és azt válasszuk!

Homokóra (Avagy a blog-író magányossága)

A címben idézett slágerrel annyiban vagyok egy platformon, hogy ülök a szobámban egyedül, ám sem bús nem vagyok, s a múltra sem gondolok, illetve ez nem egészen igaz, hiszen eszembe jut a kinti bambusz fotelom és a kerti tó, de igazából a benti relax fotelommal is beérem és a kerti tóból importált halak az akváriumból ugyanolyan szenvtelenül néznek rám, ahogy a tóból szoktak. Alaptermészetemtől amúgy is idegen a bevezető dalt átlengő búsongó nosztalgia.

Ha szabálykövető ember lennék, akkor most vagy a múlt évet értékelném, vagy az idei kilátásokat elemezném, de nem látom értelmét. A múlt úgyis folyamatosan változik bennünk, akár csak a jövő. Az útelágazások csupán variációi annak, miként jutunk el ugyanoda. A jövő - miként a múlt is - megváltoztathatatlan, bár örökké változó. Igazából egy dolog nem változik soha: a jelen. Jövőt választhatunk magunknak és átértelmezhetjük a múltat, ám a jelen önmagában való és természetéből adódóan nem változtatható addig, míg múlttá nem lesz.

Tehát a jelenről írok, ami minden leütéssel szépen múlttá lesz, hogy az olvasók tekintete nyomán újra jelenné, majd múlttá váljon.

Hagyd megtörténni!

Rengeteg korlát között élünk. Munkaidő, határidők, peteérés, hitel, benzinár, pelenkaár, satöbbi. De van, amelyeket magunk szabunk, s azokat át is lehet lépni. Olykor kell.

Azt hiszem, a saját korlátaink átlépésének legnagyobb akadálya a félelem. A félelem, ami miatt kifogásokat gyártunk, csak azért, hogy inkább maradjon a megszokott langyos víz. Inkább, mint egy forró fürdő, ami olykor megsebesít, de a pulzusszámot biztosan növeli.

Vannak, akik életeket élnek le lábvízben. Kiszámítható, biztonságos, semmi meglepi. Ez is egy választás. A járt út.

De olykor úgy döntünk, hogy a járatlant is kipróbálnánk. Ez csak egy pillanaton múlik. Két másodperc alatt határoznod kell. Kockáztatsz vagy visszalépsz? Én egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen. A (meg)érzéseimre hallgattam. Nem is tudtam igazán, mit teszek. Csak hagytam.

Nem vagyok delfin

Akár 20 évig is elválaszthatják őket egymástól, a delfinek mégis felismerik korábbi barátaikat – ezt mesélte egy barátnőm tegnap, mielőtt az állításból fakadó kérdést intézte felém, miszerint én ugyan mire fogok húsz év múlva emlékezni.

No lássuk.

Emlékezni fogok az önfeledt szabadság éveire, amikor még lobogó hajjal és nagy mosollyal jártunk az egyetemre vizsgázni, nem féltünk a bukástól és tökéletes értelmezésvázlatot– keltő kérdéseket tudtunk feltenni. Sosem sírtunk, főleg nem örömünkben, hogy kettest kaptunk, nem vettünk az éjjel-nappaliban olcsó bort, hogy koccintsunk a dicsőségünkre, minden nap ágyban voltunk (és aludtunk!) már 10 órakor, és sosem, de tényleg sosem tanultunk éjjel 2 óráig.

A kis Schmuck bocsánatot kért

Schmuck, a zöldségkereskedőből a Marczibányi téren szakoktatóvá vált későbbi politikus, Horn Gyula bizalmasa sajátos jelenség a magyar politikában. Már csak a mérete miatt is, kb. kétszerese egykor volt Gyulának. Egyszer egy pláza kávézójában közelről láttam.

Kétségtelen, a legkiválóbban öltözött politikusok közé tartozik. Súlya nem kilogrammban, hanem politikában mérve, ma 40-80 ezer szavazót hordoz. A Tisztelet Társasága révén ennyi nyugdíjast.
Schmuck bocsánatkérése a baloldali szavazóktól két dolgot üzen.

1./ Szerinte a baloldal csontkeményen elveszíti a választást.
2./ Őt meg nem veszik be a buliba, mely szerintem már rég nem nyertes buli.

40-80 ezer szavazat penge pontossággal fontos lehetne, ha lenne még kérdés. Kérdés meg nincs: visszaidézem! A baloldal csontkeményen elveszíti a választást.

De hát hol van ma „baloldal”, kérdem nemzeti oldaliként, s hova tűnt 1944-45 óta?

Alapok 2014-re

Ne mínusz kilókat, sok pénzt vagy sikert várjunk a következő évtől, mert nem ezektől lesz gazdagabb az új évünk, és jobb a közérzetünk. Ezek csak aprócska boldogságpillanatokat adnak, rövid ideig tartó, és tovaillanó elégedettségérzést. Én erős alapokat kívánok mindenkinek. Igazi otthon-alapokat.

Életterünkről, környezetünkről, lakóhelyünkről kezdtem el blogolni a múlt évben, az idei első bejegyzésem kicsit mindegyikről szól. Mert mi az otthon? Múltunk, jelenünk, jövőnk, kapcsolataink, tárgyak és személyek, élmények és érzések. Olyan komplex, és egyedülálló dolog, ami minden egyebet meghatároz életünkben. Ha otthon minden oké, akkor könnyebben boldogulunk a nagyvilágban is. De tényleg, higgyétek csak el!

Az igazi otthon hazavár: küllemével, tárgyaival és lelkével is. Helyet ad nekünk és kedves tevékenységeinknek, támogatja kapcsolatainkat. Olyan bázis, amire szükségünk van ahhoz, hogy kipihenten, kiegyensúlyozottan, feltöltve lépjünk ki az ajtón minden nap. És ha nem akarunk (vagy nem tudunk) menni, akkor maradni is jó benne.

Tószt

Gáspár Menyhért megtörülte bajuszát, felállt, s poharát, mely jóféle otelló borral volt telítve, a plafon felé emelte, s imígyen szólott:

- Mostan az igazságnak pillanata volna itt, ha nyelvem e kiváló nedűtől meg nem bicsaklana a hangzók hullámain. Mert mit is rejt a szó: igazság? Benne ott van az iga, mely alá fejünket mindannyinknak le kell hajtani, s húzni, vonni a tiszta szív ekéjét a hazugság szántóföldjein, hogy valahol egy barázdában majd megcsillanjon, mint elásott régi pénz, amit keresünk. Aztán bizony ott van a szóban a gazság is, hiszen ki ellenesünkre tör, ármánykodásait igazsággá leplezve teríti elébünk.

Láthatjátok hát, mily bölcsek voltak eleink, kik e két oly ellentétes fogalmat egy egyszerű i hangzóval különböztettek csak meg, hogy rajta, mint mérleg tűjén billegjen életünk.

Jó, jó türelem. Tudom, ti többet akartok annál, hogy szavainkat ízekre szedve oktassalak benneteket, de tudnotok kell, présházamban a szőlő leve könnyebben forr éltető nedűvé hordóimban, mint ahogy fejemben összeérik iszonytató világunk képlete.

A boldog „MOST”!

Tervezgetős népség vagyunk. Ha megismerkedünk valakivel, már tudjuk másnap a gyerekek nevét, hogy aztán a házunk milyen lesz, hogyan kéri meg a kezünket. Aztán eltelik néhány év, s azon rágódunk, hogy bezzeg az elején milyen jó volt. S mi van a mosttal?

A nyaralásokkal is mindig így vagyok. Tervezgetem, hogy milyen jó lesz, ha ott leszek, majd ezt és ezt nézzük meg, meg ezt megmásszuk, abban megmártózunk. Amikor ott vagyok, akkor pedig már azon agyalok, hogy ha majd hazaérek…

Mi nők igyekszünk olyan párt találni, akivel lehet tervezni. Kisebb, nagyobb sikerrel persze. Akire építhetünk, alapja lehet egy családnak. Aztán sokszor az történik, hogy a megbízható, stabil pontunk egyszer csak olyat csinál, amit nem terveztünk. Rá kell jönnünk, hogy felesleges tervezni.

Az óév margójára

Túl a háromnapos bejglizabáláson, a kiscsalád-nagycsalád összejöveteleken, az egyélmég-nemakarok-televagyok párbeszédeken, az álom-ájfónötösökön és barbiebabákon egyre tisztábban hallom, ahogy az újév már a küszöbön topog, még lábat töröl, majd egy borgőzös másnapon, egy tál lencsével a kezében betoppan, hogy boldog új évet kívánjon.

Az ismerőseim már javában fogadkoznak, mit fognak csinálni az új esztendőben, és mit kerülnek majd el messziről. Fogyókúrák, tervbe vett diplomák, kevesebb alkohol, egészségesebb életmód, eldobott cigik és a hozzájuk tartozó komoly fogadalmak várják, hogy megszegjék őket, ahelyett, hogy visszatekintenénk erre az évre, és váll veregetve megdicsérnénk magunkat a jótetteinkért, sikereinkért és felismernénk a tanulságainkat.

Nekem pocsék évem volt. De komolyan. Nem fogytam le, ellenben rengeteget ettem. De nem akarom elviccelni.

Épül és gyógyul a nemzet lelke?

Lassan sétáltunk a gyenge, mégis verőfényes napban a szőlősdomb oldalán, majd a gerincen.
Kora szenteste volt. Szokatlan e csillogó fény. Mindig a karácsonyi havat várjuk! Most négy óra is elmúlt, de a szőlőst és a szántót élénk nap sütötte. Hosszúra nyúltak árnyékaink a lapos napsütésben.

Egyedül voltunk feleségemmel. S köröttünk a szent nyugalom. Először töltöttük Nágocson, e kis somogyi faluban a Szentestét és a Nagykarácsonyt. Máskor testvéri körben, de most mindenki másutt. Így hát maradtunk itt, igazán kegyelemgazdag karácsonyon. Megérintett a szépség, az ihletettség, a szépen díszített templom családunk ősi otthonában, Zics faluban.

Vidéken néha akadnak az embernek percei elgondolkodni jövőről, jelenről, múltról, a világ értékeiről!