Száz blognak is egy a vége
Ez immár a 101. írásom itt a blog rovatban. Ezért úgy gondoltam, némi visszatekintés nem árt. Az első témát az élet dobta elém, a whiskys rabló akkor merült fel éppen újra a bulvár sűrűjéből, ma lehet, nem írnék róla. Kirándulásaim a bulvár területére szerencsére ritkultak és mostanra meg is szűntek.
Ez a politikára mint témára is igaz, ám nem teljesen, mert az sajnos időnkét kiköveteli a figyelmet, még akkor is, ha azt a figyelmet soha nem érdemli meg. Nagyon sajnálom, hogy az idén sem ígérhetem meg a teljes politikamentességet, de törekszem rá, ezt legalább a javamra írom.
Próbálok inkább a mindennapokra koncentrálni. Bemutatni azt, miként élek, változom és maradok változatlan az egy irányba csordogáló vagy éppen rohanó időben.
Meggyőződésem, hogy az embernek folyamatosan fejlődnie kell. Életének minden szakaszában, kell legyen nem is egy, hanem több dolog, amiben előre kell lépnie, amit meg kell tanulnia. Ezt a szüntelen tanulási folyamatot tárom itt az olvasó elé. Egy folyamatot, mely korántsem lineáris, ám minden visszaesés egy következő, reményeim szerint némileg magasabb fokozat előkészítője.
Eredetileg azt terveztem, hogy idézek néhány jól sikerült mondatot az előző száz gondolatkísérletből, ám nem teszem. Nem azért, mintha nem lenne köztük most is vállalható, hanem azért, mert a fejlődésnek az is része, hogy új dolgokkal állunk elő nap, mint nap, és az is része, hogy beismerjük, ha ez adott pillanatban nem megy.
Próbálok inkább a mindennapokra koncentrálni. Bemutatni azt, miként élek, változom és maradok változatlan az egy irányba csordogáló vagy éppen rohanó időben.
Így élek itt a végeken, messze a várostól s mégis közel. Bárhová indulok, a magam alkotta mikrovilágot viszem magammal. Egy fajta külön világ ez, a mindennapi csodák világa. Most a tópartról a szobámba kényszerültem, itt is jó, magam készítette képek a falon, a polcokon körben könyvek. A többségüknek története van, tudom, melyiket hányszor olvastam el, és ha egy elkeveredik, olyan mintha egy darabot vágtak volna le belőlem. Általában csend van, de néha megengedek magamnak egy kis zenét vagy klasszikust, vagy éppen kemény rockot. Olykor Cseh Tamás szól, az olyan, mint a dallá alakult csend nekem. Ám legjobban a csendet szeretem.
Az életünk itt így dalol, csendesen simogat, mint puha toll, felettünk az ég, most épp plafon, ezt szeretem így, ilyen nagyon.
