Mennybéli katedra
Tulajdonképpen az egész család „geós” volt. Elkísértük aput az ünnepségekre, a fáklyás valétamenetre, gyakran belátogattunk az irodájába is, ahol közösen kávéztunk, beszélgettünk. Arra is emlékszem, különleges osztályzatokat adott hallgatóinak: volt nála négyes „fölé fölé” és kettes „alá alá alá” is. Ha megkérdeztük, szigorú szokott-e lenni, azt mondta: „Két osztályzatot adok nehezen, egyest és ötöst”. Nekünk a legkedvesebb tanárunk volt.
A platánsor, a Pirosalma utca, a lépcsősor az üvegajtókig, a porta, ahol felvette a kulcsait, barátságos irodája, karosszéke, támláján a kötött kardigánjával most mind-mind előttem vannak. Hat éve nem gondoltam ezekre az emlékképekre, és most egyetlen kifejezés mindent megelevenített: Mennybéli katedra.
Mennybéli katedrán kapott ő most helyet, azok között, akik, bár feladatukat nem tudták maradéktalanul befejezni, amit tettek, azt szelíden, emberséggel tették.
Az édesapámtól való búcsúzás búcsú volt akkori otthonunktól, utcánktól, Fehérvártól és a GEO-tól is. Nem mentünk azóta a Pirosalma utcába, nem csodáltuk meg a platánokat, nem köszöntünk be a portás néninek, nem néztünk fel az emeletre, ahol az irodája volt, és egyáltalán nem gondoltuk, hogy az az űr, amit mi érzünk, azt ott bent is érzik. De amilyen fájó, olyan jó érzés tudni, hogy ott sem feledték el őt.
Mennybéli katedrán kapott ő most helyet, azok között, akik, bár feladatukat nem tudták maradéktalanul befejezni, amit tettek, azt szelíden, emberséggel tették.
Köszönjük, kedves „Geósok”!