A férfiak nem tudnak igazat mondani. Egyszerűen genetikailag nem erre vannak kódolva. Nem azért, mert direkt bántani akarnak ezzel valakit, csak egyszerűen félnek. Félnek attól, hogy kiderül az igazság, és ők elveszítik a talajt, ami a biztonságot adja számukra.
Ha egyetlen szóval kéne jellemezni, akkor csak annyit kéne írni, mélyülnek. Nem kicsit. Annyi minden lehetőség van arra, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz, és mégis miden olyan eszközt, mi arra szolgálna, hogy ebben segítsen, másképp használjuk.
Nem régen olvastam a magyarság lehetséges őstörténetéről egy érdekes hírt, miszerint Detre Csaba talált egy kódexet, méghozzá Iránban, amely bizonyíthatja az örmény írásos hun nyelv és a mai magyar nyelv közötti rokonságot. Ez az Iszfaháni-kódex ezáltal megbuktathatja a finnugor nyelvrokonság elméletét. Nagy port kavart a hír, már csak azért is, mert a kódexet valójában még senki nem látta, így nem biztos a létezése sem.
Néha teszünk olyan dolgokat, amelyek nincsenek ellenünkre, de nem a mi vágyainkat tükrözi, nem belőlünk jön. Ezeket lehet, mások unszolására tesszük, vagy azért, hogy valakinek a kedvében járjunk, esetleg, hogy észrevegyenek bennünket. Ha a cselekvés, tett, milyenség nem áll tőlünk távol, ez még működhet is hosszabb-rövidebb ideig. De egyszer majd azt vesszük észre, hogy ez nem mi vagyunk.
Az olvasók többsége el sem tudja képzelni, milyen mennyiségű manipuláció, csúsztatás történik. Ha nem tudjuk jól a történelmet, hiányzik a vértünk.
Nem lehet megkerülni a bevándorlás témakörét. Ami az utóbbi időben itt történik, az új jelenség Európa újkori történetében. Voltak menekültáradatok korábban is. Gondoljunk csak az 56-os forradalom magyar menekültjeire, a 68-as cseh emigránsokra, a 80-as évek eleji afgán-orosz háború elűzötteire vagy a lengyel disszidens-hullámra. Ezek a hazájukat elhagyó, legtöbb esetben jól képzett emberek azonban eloszlottak a világ államai között. Az USA, Kanada, Ausztrália, Németország, Ausztria, Franciaország és a skandináv államok fogadták be döntő többségüket. Ők – az afgánok kivételével –, európai kultúrájú, keresztény gyökerű emberek voltak. Akik – ha nem is tagadták meg soha, hogy honnan jöttek –, pár éven belül jól-rosszul beszélték a befogadó ország nyelvét, követték annak szociális-kulturális életmódját. Beilleszkedtek.
Jó híreim vannak innen, a tó partjáról. Az idő remek, kellemesen, vasárnap délelőtthöz illően langyos. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból éppen senki nem nyír füvet, nem fűrészel, nem flexel, és a kapálógépek is hallgatnak. Az univerzum kifürkészhetetlensége ismét megmutatkozott.
Nemsokára vége a tanévnek, és csemetéink egy újabb osztályt tudhatnak a magukénak. Bizonyítványt kapnak, jó és rosszabb jegyekkel, amik ugye az adott év tananyagának elsajátításában való előrehaladást hivatottak értékelni. Nem tisztem, és ne is legyen, de most belekontárkodok a nagyok "dógába".
Tegnap megkérdeztem a férjemet, hogyan lehet az, hogy több mint 3 év után mi csak egyre szerelmesebbek vagyunk egymásba? Ezt azután kérdeztem, miután a színházi szünetben úgy csókolt, mint a legszerelmesebb férfi.
