Ülni egy székben, ez lehet jó vagy rossz, esetleg semleges. Függ a széktől, a székben ülőtől, és attól, hol van az a szék. Ülni egy bambusz székben a kedvenc tavunk partján, az esetek többségében jót jelent.
A siker megélése szinte ugyanolyan nehéz, mint elérni azt. Talán több hibát követnek el azok, akik elérték a céljukat a cél után, mint az odáig vezető úton. Vajon miért? Sok ember talán azért adja fel álmát, mert azt hiszi, hogy közelébe érve úgyis szertefoszlik, de lehet, pont attól fél, hogy valóra válik. Szerintem tíz sikert elérő emberből nyolc azért bukik vissza, mert nem tudja kezelni.
Számtalanszor hallom, hogy „persze, mert neked könnyű”, vagy „mert te kivétel vagy, ilyen egyébként nem létezik”. Amikor egy nehéz helyzetből pozitívan tudsz kilábalni, vagy ha nyavalygás helyett a célt próbálod meg elérni, akkor mindjárt a lehetetlennel vívsz csatát, legalábbis sokak szerint. Mert az általános gondolkodás alapján a „normál” élet olyan, hogy minden nehéz, minden rossz, aki pedig mégis sikeresen éli az életét, az csupán a szerencsének köszönheti, de ez egy ember a millióból. Ez alapján valóban kivétel vagyok. A gondolkodásban mindenképp! Mert azon kevesek táborát gyarapítom, akik elhiszik, hogy a hit, a cselekvés és a pozitív gondolkodás csodákra képes.
Lelkünk mélyén mindannyian keresünk valamit, vágyunk valamire. Esetenként csak egy jó szóra, egy baráti beszélgetésre, máskor szeretetre, gyógyulásra, csodára. Néha szavakba öntjük vágyainkat, néha elfojtjuk magunkban. Van, hogy bevalljuk, esetenként letagadjuk őket. A vágyak azonban itt élnek bennünk, és ez alighanem jól is van így.
Forr Európa, nézetek csapnak keményen össze, s aligha kétséges, hogy a jövőt meghatározó alapvető kérdésben. Bevándorlók eddig is voltak. Angliában először főleg a brit gyarmati birodalom után laza szövetségre lépett államok áttelepülőiből. Franciaország gyarmatairól szintén milliónyian települtek át, így Párizs és a nagyobb városok kavalkádjában számtalan a színes bőrű. Németországban a 60-70-es évek vendégmunkásai telepedtek le, döntően törökök, számarányuk mintegy 5-6%.
Hallgatom Hiller István volt szocialista miniszter szavait az iskolákról, abból az apropóból, hogy befejeződött az idei tanév. Hiller – aki talán az utolsó mohikán a szocialisták közül, akikre még érdemes odafigyelni –, meggyőződéssel mondja a rosszat, és néha a jót is. Ne felejtsük, hogy ő Magyar Bálint liberális miniszter utódaként gyakorlatilag szolgai módon végigvitte azt az oktatáspolitikát, amit Magyar elkezdett. Azt képviselte, hogy az államnak nem kell beleszólnia az oktatásba, mindent a helyi iskolákra kell bízni, a kinevezésektől a tankönyvválasztásig. Hivatkoztak a nyugati demokráciákra, ahol ez így van.
A férfiak nem tudnak igazat mondani. Egyszerűen genetikailag nem erre vannak kódolva. Nem azért, mert direkt bántani akarnak ezzel valakit, csak egyszerűen félnek. Félnek attól, hogy kiderül az igazság, és ők elveszítik a talajt, ami a biztonságot adja számukra.
Ha egyetlen szóval kéne jellemezni, akkor csak annyit kéne írni, mélyülnek. Nem kicsit. Annyi minden lehetőség van arra, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz, és mégis miden olyan eszközt, mi arra szolgálna, hogy ebben segítsen, másképp használjuk.
Nem régen olvastam a magyarság lehetséges őstörténetéről egy érdekes hírt, miszerint Detre Csaba talált egy kódexet, méghozzá Iránban, amely bizonyíthatja az örmény írásos hun nyelv és a mai magyar nyelv közötti rokonságot. Ez az Iszfaháni-kódex ezáltal megbuktathatja a finnugor nyelvrokonság elméletét. Nagy port kavart a hír, már csak azért is, mert a kódexet valójában még senki nem látta, így nem biztos a létezése sem.
