Népvándorlás Európába
Nem lehet megkerülni a bevándorlás témakörét. Ami az utóbbi időben itt történik, az új jelenség Európa újkori történetében. Voltak menekültáradatok korábban is. Gondoljunk csak az 56-os forradalom magyar menekültjeire, a 68-as cseh emigránsokra, a 80-as évek eleji afgán-orosz háború elűzötteire vagy a lengyel disszidens-hullámra. Ezek a hazájukat elhagyó, legtöbb esetben jól képzett emberek azonban eloszlottak a világ államai között. Az USA, Kanada, Ausztrália, Németország, Ausztria, Franciaország és a skandináv államok fogadták be döntő többségüket. Ők – az afgánok kivételével –, európai kultúrájú, keresztény gyökerű emberek voltak. Akik – ha nem is tagadták meg soha, hogy honnan jöttek –, pár éven belül jól-rosszul beszélték a befogadó ország nyelvét, követték annak szociális-kulturális életmódját. Beilleszkedtek.
Más a helyzet a mai bevándorlókkal. A szíriai üldözötteket leszámítva, a többi gazdasági okok miatt jön Afrikából Európába. A menekültáradat többsége nem európai kultúrájú, nem keresztény, nem képzett, és már a bőrszínével is azonnal elüt az európaiaktól. Mielőtt azonnal nekem esnének a hirtelen menekültbaráttá vedlett balliberálisok, szeretném leszögezni, hogy nem vagyok ellensége a négernek vagy arabnak születetteknek. Évekig dolgoztam néger művészekkel, nem egy közülük jó barátom volt. Laktam együtt pár hónapig afgán menekültekkel is. Soha, semmi konfliktus nem volt a kelet-európaiak és közöttük. A vallásuktól eltekintve, ők sem sokban különböztek a helyiektől. Képzettek, az európai világot ismerő, legtöbbjük nyelvet beszélő fiatal volt. Tanúsíthatom, hogy egy idő után szépen beilleszkedtek a német társadalomba.
Jönnek ezek a szegény emberek, életük kockáztatásával, százezer számra. Európa meg nem érti, hogy mi van. Az EU parlamentjében bódult elmék üvöltöznek a magyar miniszterelnökre, aki egyenesen kimondja, hogy ez nem mehet így tovább.
Hogy mi lesz most az afrikaiakkal Európában, nem lehet felbecsülni. Országaikat az „arab tavasz” idején szétverték a demokráciát bombázásokkal, titkosszolgálati eszközökkel exportáló államok. Igaz, az amerikai vagy európai liberálisok értékrendje szerint ezek az afrikai országok nem voltak demokráciák. De éltek, léteztek, munkájuk volt, otthon voltak. Így volt Líbiában is, ahonnan a legtöbb gazdasági menekült érkezik. Kadhafi alatt a líbiai nép nem éhezett. Rend volt, fegyelem és senki – a néhány odaküldöttet kivéve – nem hiányolta a nyugati demokráciát. Fegyverekkel kényszerítették rájuk. Ma menekülnek, mert sem demokráciájuk, sem ennivalójuk nincs.
Jönnek ezek a szegény emberek, életük kockáztatásával, százezer számra. Európa meg nem érti, hogy mi van. Az EU parlamentjében bódult elmék üvöltöznek a magyar miniszterelnökre, aki egyenesen kimondja, hogy ez nem mehet így tovább. Itthon gyökértelen pártocskák bugyuta vezetői tépik le a kormány felvilágosító plakátjait. A helyüket ismételten eltévesztő szocialistáink koszovói és afrikai bevándorlók fogadatlan prókátoraivá váltak.
Fura egy világ ez. Hogy hol a kiút, és mit tudunk emberségesen tenni ez ellen az új népvándorlás ellen, nehéz megítélni. Szögesdróttal semmit. De nagy, beláthatatlanul nagy baj is lehet belőle.