Az az unalmas polgári világ
Újra kezd politikai életünk központja a polgárság, a polgári Magyarország lenni. Ez a kicsit háttérbe szorult téma kulcskérdése az ország további előrelépésének.
Idézzük is rögtön Orbán Viktor miniszterelnököt: „A polgári berendezkedés (…) lényege, a szíve közepe mégiscsak az, hogy emberközeli, emberléptékű. A polgári berendezkedés azt jelenti, hogy a politika nem odafönt történik (…), hanem bekopog az emberekhez, és az ő gondjaikra keresi a választ. Most, hogy a nagy ügyeket, a válságkezelést és a romeltakarítást befejeztük, egy új szakaszt kell nyitnunk. A 2016-os költségvetés már erről szól. Mindenki léphet egyet előre. Most a hangsúlyt a (…) polgári életminőség megteremtésére kell áthelyeznünk. A polgári kormányzás azt jelenti, hogy a munkába igyekvő, bérből és fizetésből élő emberek számára akarjuk otthonosan berendezni az országot. Most az a feladat következik, hogy kényelmesebb (…) életkörülményeket teremtsünk azok számára, akik munkából élnek, és így akarnak egyről a kettőre jutni.”
Ezek a szavak a magyar politikai élet kulcskérdései. Túl vagyunk a „romeltakarításon”, és most jöhet ténylegesen a polgári világ kialakítása. Ez pedig politikailag kevésbé látványos munka lesz. Ha valaki ismeri egy erős, polgári világ belpolitikai történéseit, az meg tud abban erősíteni, hogy ott a mindennapok politikája kevésbé izgalmas. Majdnem unalmas. Leszámítva persze a különleges alkalmakat, például a választásokat.
Orbánéknak mindennel és mindenkivel meg kellett és kell küzdenie. A nagyját már elvégezték. Most jönne a stabilizálás, az a bizonyos unalmas, merkeli, napi politizálás.
Angela Merkelnek nincsenek olyan gondjai, mint Orbán Viktornak. Azokat a harcokat, amelyeket az Orbán-kormány az elmúlt öt évben végig vitt, elvégezték már elődei. Konrad Adenauer megvívta az új, német alkotmány csatáit, a romokban heverő gazdaság talpra állításának emberpróbáló éveit, a nácizmus helyett a demokratikus átalakítás nem éppen problémamentes útját. Willy Brandt kancellár Kelet felé nyitott, békült, megpróbálta a népet meggyőzni, hogy nincs német birodalom, nincs területi követelés. Helmut Schmidt stabilizált, felpörgette az EU kiteljesedését. Helmut Kohl határozott kézzel egyesítette a szétszakított országot. Gerhard Schröder pedig – szociáldemokrata létére –, egy olyan kemény szociálpolitikai intézkedéssort fogadtatott el, amelyik megmentette a Merkel-kormányt a népszerűtlen intézkedésektől. Nagyvonalúan mondhatjuk, hogy Merkel „beleült a jóba”. Könnyű neki egy stabil, gazdasági világhatalom éléről mosolyogni.
Az Orbán-kormánynak nem volt ilyen félévszázados, biztos alapja. Sem Antall, sem Horn, és végképp nem Gyurcsány volt az, aki ezt megteremtette volna. Ellenkezőleg. Egy befejezetlen vagy el sem kezdett reformokkal teli csődtömeget örököltek. Orbánéknak mindennel és mindenkivel meg kellett és kell küzdenie. A nagyját már elvégezték. Most jönne a stabilizálás, az a bizonyos „unalmas”, merkeli, napi politizálás. Ez sem könnyű. És a magyar emberek sajnos nem is értékelik annyira. Pedig a polgári Magyarország kialakítása nélkülük végképp nem fog menni.