Ki már látott packók által vontatott vontatmányt, annak nem ismeretlen "állítmány", hogy a szállítmány és a hajtó érdekében a packókon szemellenző van. Ennek ugye az az oka, hogy az egy lóerős állat csak maga elé tudjon tekinteni, és a tőle oldalt lévő történések ne riasszák meg.
Aki azt mondja, hogy a párkapcsolatban élésre nincs szükség, jó a szinglilét is, az önmagának is hazudik. Egyelőre legalábbis… egészen addig teszi ezt, amíg nem találja meg lélektársát, akivel minden megváltozik. Fenekestül felfordul az egész világ és az értékrend is. Minden.
A család, melyben születtem, egykor gazdag volt és neves. Én a háború után születtem, a kommunista fordulat évében. Anyám addigra szinte minden vagyonát elvesztette, apám szintén. Kitelepítették őket Szlovákiából, mert magyarnak vallották maguk. Somogyban apám mindenét elkobozták, még felmenőinket is elűzték a családi kriptából. Őseim alkotó nyoma a műemlékeken, a török elleni küzdelem történetében és a németek betelepítésén még részben megmaradt.
Nem szívesen írok a pedagógusnyugtalanságról, a kockás ingesekről, mert magam is brancsbeli vagyok, ha nem is állok már direktben a tábla előtt. De álltam évekig. Gimnáziumban, főiskolán. Az utóbbi huszonöt évben pedig egyetemi könyvkiadóként a közoktatás „végeredményeivel”, azaz egyetemistákkal, főiskolásokkal vagyok napi kapcsolatban. A kilencvenes évek végétől óriási színvonalesést érzékeltünk a hallgatók felkészültségében. Az általános műveltség fájdalmas hiányáról már ne is beszéljünk. Megerősítik ezt szerzőink, az egyetemi oktatók is.
A férjem a minap azzal állt elő, hogy
Kicsim, megvan a mai jó cselekedetem. És ami a legjobb benne, hogy önzetlen.
Már attól is melegség járta át a szívemet, ahogyan ezt mondta. Érezhető volt belőle, hogy ez a pillanat fontos neki a napjában. Pedig önzetlen volt. Vagy pont azért.
Most végre megint egy olyan dologról írhatok, amihez egyáltalán nem értek. Tartva magam az aktualitás kényszeréhez, az oktatásról szól mai írásom.
Sajnos az élet – szokásos rendezői húzását használva – megpróbált eltéríteni, de elfelejtette, hogy bizonyos dolgokhoz nekem idő kell. Ezért bár mindennél aktuálisabb a hír, miszerint egyik kedvenc íróm, filozófusom, Umberto Eco elhunyt szombaton, mégsem róla írok, ahhoz túlságosan közel éreztem az írásait magamhoz, hogy első felindulásból megemlékezzek róla. Ezért a laptopom mellett égő mécsessel, a nagy tanítót jelképesen megkönnyezve írom soraimat az oktatásról.
Bellnek fogalma sem volt, nem gondolta volna, nem tudta, nem is sejtette...
A ma telefonjai gyakorlatilag új testrésszé "nőtték ki" magukat. Utálom a szót már, "kommunikál", hisz tudatlan emberek okosnak tűnő telefonokon osztanak meg egymással semmit érő dolgokat, tudatlanul. A kommunikáció messze nem a telefonról szól, nem szó szerint kell érteni a kapcsolat szót, hisz ezt jelenti magyarul.
Olyan teli torokkal szidják a reggeli német lapok Orbánt, ahogy csak lehet. De érveik szinte már dicséretnek tekinthetőek. Szerettem volna egyet szó szerint idézni, de délutánra eltűnt a netről.
A lényege az, milyen szörnyű ez az Orbán, úgy megszervezte a V-4-ek körül az EU keleti részének államait, sőt szimpatizánsokat szerzett nyugaton is, hogy ez már komoly gondot jelenthet az Európa Parlamentben történő szavazáson. No, mi a rosseb! - mondhatnánk errefelé, de azt is: „Miből lesz a cserebogár!”
