A rendhagyó februári tavasz után megérkezett a naptári tavasz is. A csillagászatira még várni kell pár napot, de már az is közelít. Mai írásomban én is egyvalakihez - a tavaszhoz szólok.
Pár hete sokan hordanak kockás inget, főleg középiskolában diákok és tanárok. És szimpatizánsok, még a parlamentben is. A divatdiktátorok gyorsak és hatékonyak.
Az álmok kompok, úsznak az időn. Jelenből múltba, múltból jövőbe járnak oda-vissza. Néha, leginkább hétvégén, amikor semmi nem kényszerít, hogy átszálljak valami reálisabb járműre, időnként ébren is tovább utazom az álomkompokon, ilyenkor bármi megtörténhet, eszembe juthat valami fenomenális ötlet, egy jó mondat, gondolat, vagy csak mindennapi rutinom kap léket, s süllyed el az éppen meglovagolt álomkomppal együtt.
Ki már látott packók által vontatott vontatmányt, annak nem ismeretlen "állítmány", hogy a szállítmány és a hajtó érdekében a packókon szemellenző van. Ennek ugye az az oka, hogy az egy lóerős állat csak maga elé tudjon tekinteni, és a tőle oldalt lévő történések ne riasszák meg.
Aki azt mondja, hogy a párkapcsolatban élésre nincs szükség, jó a szinglilét is, az önmagának is hazudik. Egyelőre legalábbis… egészen addig teszi ezt, amíg nem találja meg lélektársát, akivel minden megváltozik. Fenekestül felfordul az egész világ és az értékrend is. Minden.
A család, melyben születtem, egykor gazdag volt és neves. Én a háború után születtem, a kommunista fordulat évében. Anyám addigra szinte minden vagyonát elvesztette, apám szintén. Kitelepítették őket Szlovákiából, mert magyarnak vallották maguk. Somogyban apám mindenét elkobozták, még felmenőinket is elűzték a családi kriptából. Őseim alkotó nyoma a műemlékeken, a török elleni küzdelem történetében és a németek betelepítésén még részben megmaradt.
Nem szívesen írok a pedagógusnyugtalanságról, a kockás ingesekről, mert magam is brancsbeli vagyok, ha nem is állok már direktben a tábla előtt. De álltam évekig. Gimnáziumban, főiskolán. Az utóbbi huszonöt évben pedig egyetemi könyvkiadóként a közoktatás „végeredményeivel”, azaz egyetemistákkal, főiskolásokkal vagyok napi kapcsolatban. A kilencvenes évek végétől óriási színvonalesést érzékeltünk a hallgatók felkészültségében. Az általános műveltség fájdalmas hiányáról már ne is beszéljünk. Megerősítik ezt szerzőink, az egyetemi oktatók is.
A férjem a minap azzal állt elő, hogy
Kicsim, megvan a mai jó cselekedetem. És ami a legjobb benne, hogy önzetlen.
Már attól is melegség járta át a szívemet, ahogyan ezt mondta. Érezhető volt belőle, hogy ez a pillanat fontos neki a napjában. Pedig önzetlen volt. Vagy pont azért.
Most végre megint egy olyan dologról írhatok, amihez egyáltalán nem értek. Tartva magam az aktualitás kényszeréhez, az oktatásról szól mai írásom.
Sajnos az élet – szokásos rendezői húzását használva – megpróbált eltéríteni, de elfelejtette, hogy bizonyos dolgokhoz nekem idő kell. Ezért bár mindennél aktuálisabb a hír, miszerint egyik kedvenc íróm, filozófusom, Umberto Eco elhunyt szombaton, mégsem róla írok, ahhoz túlságosan közel éreztem az írásait magamhoz, hogy első felindulásból megemlékezzek róla. Ezért a laptopom mellett égő mécsessel, a nagy tanítót jelképesen megkönnyezve írom soraimat az oktatásról.
