Korábbi blogomban markánsan utaltam arra, hogy a világ egyensúlya alapvetően megbomlott és a következmények kiszámíthatatlanok. Kemény veszély fenyegeti az európai kontinenst is. Aligha kell ebből valamit visszavonnom, hozzáadni sajnos van mit.
Hiányoltam az elmúlt héten az ellenzéket vagy annak valami értelmes megmozdulását. Mintha csak erre válaszolt volna Ujhelyi István európai képviselő, az MSZP alelnöke. Megalapította az Európai Demokraták Egyesületét. Fantasztikus. Ez – fejti ki a szépreményű alapító – egy „szellemi inkubátorház”. Nem mozgalom, nem párt. Inkubátorház. Fórum azoknak, akik nem akarnak kétsebességes Európát. És azt sem, hogy Magyarország perifériára szoruljon az EU-ban.
Csak azt nézd, hogy 5 vagy 10 év múlva az számítani fog-e? És ha nem jó a lelkednek, akkor tessék nemet mondani. Akár pénzre, sikerre, előrejutásra, vagy egy emberre is. Mert amíg önmagadban legbelül harcok dúlnak, addig úgysem lesz tartós a jó. Amíg azt érzed tudat alatt, hogy eladtad a lelkedet, addig nem fogod tudni élvezni azt sem, amit cserébe kaptál érte. Úgyhogy engedd el!
A költő, Takáts Gyula 2008-ban itt hagyott minket, elment, de az általa teremtett világ megmaradt nekünk, közös kincsünk immár.
Aki szereti az irodalmat, az olvassa a verseit, komoly nagy életművet hagyott ránk. Én szerencsés vagyok, hogy az emberre is emlékezhetek, a Gyula bácsira, ahogy mindenki szólította.
Az ember néha belegondol, hogy mennyire jó lenne kicsit "lelépni" erről a bolygóról, mondjuk, csak a Holdig elugrani, kinyitni egy bambit, vagy egy sert, és nézni vissza nagy vigyorral a többiekre. Leléptem...
Időnként mindannyiunk életében vannak olyan élethelyzetek, amelyek megállítanak bennünket, majd kisebb-nagyobb útirányváltozásokra késztetnek bennünket. Ilyenkor valamilyen fordulat következik be az életünkben. Ezek a változások sokfélék lehetnek. Más helyre költözhetünk, az emberek is kicserélődhetnek körülöttünk, megváltozhat a gondolkodásunk is, a viselkedésünk, látásmódunk, és még rengeteg minden.
Rákosi elvtárs az 50-es évek első harmadában magához hívatta Latyit, a nagy nevettetőt. „Latabár elvtárs, hogyan képzeli azt, hogy ön katolikus iskolába járatja a fiát?”
Mire a híres komikus színész így válaszolt: „Rákosi elvtárs, vagyok elég nagy színész ahhoz, hogy megengedhessem magamnak, hogy jó iskolába járjon a fiam.” És a kis Latyi zsidó létére továbbra is az esztergomi ferencesekhez járt, mindenki örömére.
Próbálkozom kedves olvasóim azzal, hogy valami érdemlegeset írjak a magyar baloldali ellenzékről, hogy ne illethessenek elfogultsággal. Egyszerűen nem megy. Mert a mi úgynevezett ellenzékünk – írjuk gyorsan ide: sajnos –, nem vehető komolyan.
Arra vágyunk, hogy olyan könnyen menjen az életünk, ahogy esetleg az elmúlt években megszoktuk, vagy ahogy a televízió képernyőjéről mosolygó arcokon érezzük. Ekkor felkiáltunk magunkban, hogy de jó is lenne olyan szerencsésnek, olyan gazdagnak, olyan boldognak lenni. Pedig az élet nem arról szól, hogy mindig csak felfelé vezet az út.
Megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, a vörösiszap-katasztrófa gyanúsítottjait a bíróság egytől egyig ártatlannak találta.
Ha egy embert ölnek meg, az gyilkosság, ha több embert, egymást követő időpontokban ölnek meg, az sorozatgyilkosság, ha több embert egy időben ölnek meg, az tömeggyilkosság.