A súlyos választ közutak mentén keresztfák, ki tudja miért kopjafák, s néha Szűz Mária-szobrok adják. Valaki bizonyítani akart, s vágtára fogta. Nem jött össze. Szerintem legalább 30%-kal kevesebb kereszt, Szűz Mária-szobor és koszorú lenne szükséges, ha nem lenne az emberekben bizonyítási kényszer.
Olvasom az egyik hetilapunkban a londoni publicista jegyzetét, aki arról értekezik, hogy az angliai tüntetések mennyivel mások, mint a magyarok. Ha például az oktatásügy vagy a kéményseprőadó valamilyen nem szeretett jelensége ellen tüntetnek az angolok, akkor a transzparensek, a rigmusok mindig az oktatásról vagy a kéményekről szólnak, de sohasem hangzik el, hogy „Cameron takarodj!”
A tóban a lábamnál vörös, fehér halak, kezemben könyv. REMÉNYHAL TALÁN/Y a címe, benne versek. A szerzőt, Szép Tamást régóta ismerem, ügyvéd, önkormányzati képviselő, családapa, közösségi ember. Mégpedig olyan közösségi ember, aki nem csak részt vesz a rendezvényeken, de maga is szervezi őket.
A világ nem olyan, mint amilyennek én látom, rosszabb, csak én is jobbnak szeretném látni. Mindenkinek mást jelent maga a világ, ezt annyi minden közül talán az befolyásolja a legjobban, hogy kik a barátaink. Furcsa dolog a barátság, mert bár sok barátunk lehet, de jelzők nélküli oly kevés. Nem az érdekbarátságra gondolok, mert az messze nem barátság, csak helyzet-, és emberkihasználás.
A héten a gyerekekre gondoltunk, amikor kitaláltuk, hogy mi is kerüljön a blogunk asztalára. Nekik valami színeset, díszeset, édeset ötleteltünk. Így töprengtek a Felderítő tesók. Legyen kicsit egészséges, valami, amit már egészen kicsik is megkóstolhatnának. Utána hasizom gyakorlatok!
Az emberiség egyre inkább szabályok közé szorítja a világot. Megvan, mit lehet tenni, és vannak korlátok, amiket következmények nélkül nem léphetünk át. Ez hosszú időn át fokozatosan alakult ki, egyre több szabályt kreáltak az emberek. A korlátot, ami közé beszorultunk, már annyira megszoktuk, hogy talán már nem is tudnánk nélküle élni, és talán szükségünk is van rá.
Tavaly ősszel még Faymann osztrák kancellár lenácizta a magyar kormányt. Nem tetszett neki a magyar álláspont a migránspolitikával – ő Angela Merkelt támogatta. Csak pár hónap telt el, és máris fordított a köpönyegén. Kerítést kezdett Ausztria is építeni. Aztán bekövetkezett az, amit Faymannon kívül minden osztrák tudott: a nép nem szimpatizált a merkeli-módszerrel, nem akarta, hogy Ausztriát elözönöljék a menekültek. Vagy ahogy egy osztrák ember mondta a tv-ben: „die Invasoren”.
A cuki jelző, illetve cukrászda rövidítéseként főnév, pár napja a szokásosnál is nagyobb teret kapott a közbeszédben és az internetes bejegyzésekben. Magáról a kiváltó okról nem akarok hosszasan beszélni, a lényeg, hogy Illés bácsi cukrászdája által keltett hullámok fősodra valamit nagyon félre, illetve rosszul értelmez. Ehhez én annyit teszek hozzá, hogy az élelmiszerbiztonságot és a munkabiztonságot nem lehet túl lihegni. Senkinek az egészsége, testi épsége nem kockáztatható haszonszerzés reményében, az Illés bácsi szálnak itt vége van, pont.
Az elején le kell szögezni, hogy a világ ugyan világ, de mivel a mi világunk, messze nem korrekt, ráadásul korrektorral még azt is kozmetikázza, mi valóban fontos és égető lenne. Egyre nagyobb az ellenszenvem az ellen, hogy felelősöket keresnek, jó lenne megérteni, hogy ez a világ miattunk lett olyan, amilyen. A kontinensek minden szeglete tele van már hazugsággal, vagy azzal, amivel az igazságot leplezik. Elgondolkodtató, hogy magának a Földnek szüksége van-e ránk, emberekre, vagy már csak nyűg és métely vagyunk számára.
