Korlátaink
Hosszú időn át csak közeledtem. A távolban láttam, ahogy kirajzolódik előttem. Addig lehet menni. Ott a határ. Lassan közelítettem, míg egyszer odaértem. Először jólesett. Mint egy célba érés.
Aztán sokáig csak álltam. Álltam és néztem egykedvűen. A korlát előttem volt. Erős és megdönthetetlen. Csodálattal néztem, majd egy idő után kényelmesen rá is könyököltem, és fürkésztem a végtelent. Először érdeklődve, majd némán, a távolba meredve.
Egy idő után már untam magam, és ismét szemügyre vettem a végtelent. Érdekesnek tűnő dolgok rajzolódtak ki a távolban. Felkeltették figyelmemet, de ott volt a korlát. A határ, ameddig mehettem.
Aztán emberek jöttek, elmentek mellettem, szinte észre sem vették a korlátom. Elgondolkodtam. Lehet én is át tudnám lépni? Lehet, hogy át kellene lépnem?
Aztán jött valaki, és biztatott. Lehet, hogy nem is látta, miért állok ott. Talán lökött is rajtam egy picit… és továbbléptem. No, nem ilyen simán! Először kétségeim voltak: léphetek? Jó lesz az? Megengedhetem magamnak? Itt minden fűszálat, kavicsot ismerek, de ott, a korláton túl vajon mire léphetek? Majdnem visszaléptem. Ismét jött egy löket, lehet csak egy szélfuvallat volt, és már a túloldalon találtam magamat.
Hihetetlen, ami a korláton túl rám várt! Szépen, lassan, lépésenként jöttek a csodák. Elértem olyan dolgokat, amelyekre régóta vágytam, új terek nyílottak előttem. Kitárult előttem a végtelen. És nagyon tetszik, amit ott találtam.
Visszanézek, még látom a korlátot, amit magam kreáltam. Így visszatekintve kicsinek, és átléphetőnek tűnik. Mert az is volt. Csak én láttam nagynak…
A fejlődéshez néha fel kell ismernünk, át kell lépnünk, le kell döntenünk saját korlátainkat. Én megtettem. Hálás vagyok annak, aki biztatott, és köszönöm magamnak is.
Lépd át a korlátaidat Te is!