Örültem annak, hogy az Európai Unióval békésebb vizekre eveztünk. Zavar viszont, hogy a nem éppen gusztusos belpolitikai események mellett alig esik szó arról, hogyan is állunk valójában az unióval fél év Tisza-kormányzás után. Az a gyanúm, hogy azért ekkora a csend, mert ennek a mosolynak egyelőre nem sok hasznát látjuk.
Azt hirdeti az új magyar kormány – és ezt az EU vezetői is támogatják –, hogy jelenleg a demokratikus rend visszaállítása zajlik Magyarországon. Vagyis: az elmúlt évtizedben nálunk nem volt demokrácia. Hallgatva Ursula von der Leyent, Manfred Webert vagy a hazai ellenzéki megnyilvánulásokat, azt kell látnunk, hogy ezt komolyan is gondolják.
Ha a német gazdaság és technika eredményeit vesszük át, akkor biztosan jól jár az ország. Ha ellenben a német külpolitikát kritika nélkül követjük, annak mindig katasztrófa lett a vége. Mert a germán politika csak uralmi pózból tud nézni a keleti országokra. Tisztelet a kivételnek, Helmut Kohl kancellárnak és úgy-ahogy Angela Merkelnek. Nekik még a legfontosabb az volt, hogy soha többet háborút Európában. Magyarország korábbi kormányai tudtak ehhez a vonalhoz csatlakozni, különösebb konfliktusok nélkül.
Egyre inkább kiderül az új kormány, az új országberendezkedés természete. Ezt sok-sok magyar ember meglepődve, az ellenzéki érzelműek pedig felháborodva szemlélik, kommentálják. Jogászok, politikusok szerint törvénytelenségek sorozata zajlik, egyfajta leszámolás, azzal a céllal, hogy az ellenzék – jelen esetben a Fidesz–KDNP – vezetőit kitiltsák a politikai pályáról, vagy egyenesen börtönbe juttassák. Magyarul: az írmagjukat is kiirtsák. A kormányfő, de most már a miniszterei, funkcionáriusai is arra hivatkoznak, hogy ezt ígérték a választási kampányban, és a többségtől erre meg is kapták a felhatalmazást. Ettől kezdve az ígért cél érdekében számukra minden eszköz megengedett.
Fura helyzet, amikor az ember kénytelen külsőleg hasonlítgatni politikusokat, de a köztársasági elnökeinknél nincs más értelmes összehasonlítási alap. Mert ha a szerepüket nézzük, mindketten jogászok, mégpedig a különös jogi fajtából. Sulyok Tamás ugyanis aláírta a saját leváltásáról szóló törvénytelen törvényt. Baka András pedig anno 2011-ben, amikor a főbírói székből a Fidesz eltávolította, kijelentette: „Az, hogy Magyarország egyik közjogi méltóságát, a harmadik hatalmi ág vezetőjét az Alaptörvény átmeneti rendelkezései közé az utolsó pillanatban berakott módosító javaslattal lehessen elmozdítani a hivatalából, egyszerűen elképesztő!” Most pedig ugyanezt a jogtalanságot elképedés nélkül eltűrte, és beleült a jogtalanul leváltott elnök székébe. Azért úgy elgondolkodik az ember, hogy ha Sulyok és Baka a jogásztársadalom színe-java, akkor milyen helyzetben lehet ez a fontos szakma ma Magyarországon.
„Képesek vagyunk rá!” – mondta Angela Merkel kancellár 2015-ben, arra utalva, hogy az illegális migrációs tömeg nyomásával Németország meg tud birkózni. Azóta fekete-fehéren kiderült, hogy az atomerőművek felrobbantása, majd az orosz energiáról való lemondás mellett az ország legnagyobb tévedése volt a migránsok tömeges befogadása. Ahogy az önmaguknak okozott energiaválság miatt az égbe kúsztak a német energiaárak – a lakosságiak is –, ahogy miatta és az eszement klímapolitika miatt megtorpant a híres német ipar, úgy a keresztény társadalmat az iszlám vallású migránsok tették és teszik tönkre. Késelések, tömegbe vezetett autók, nők megerőszakolása – mind-mind a vallási fanatizmusra vezethető vissza.
Nappal süti a Nap a napkollektorokat, éjjel pedig majd fújja a szélerőműveket a szél – valahogy így lelkesített bennünket a miniszterelnök azzal, hogy az új kormány engedélyezi a szélerőművek építését. A Fidesz-kormány ezt gyakorlatilag megtiltotta – jó okkal, tegyük hozzá. Máshol szabad. Elég csak Burgenlandig elmenni, és láthatjuk ezeknek a szárnyas vasbeton szörnyetegeknek az egész hadseregét. Az osztrákok – ahogy a bajorok sem – az alpesi, gyönyörű tájaikra persze nem engedik be őket, védve hegyeik élővilágát és természeti szépségét. Kapitány miniszter úr szerint az elkövetkező években nálunk is tömegesen állítják majd fel ezeket a szerkezeteket.
Nézem a sok tökéletes arcképet, amit a mesterséges intelligencia készít az ismerőseimről és az általam ismeretlenekről, és eltűnődöm…
Eltűnődöm azon, hogy miért akarunk másmilyennek látszani, mint amilyenek lenni tudunk?
Miért nem vállaljuk a ráncainkat, amiket az élet rajzolt az arcunkra?
Miért nem vállaljuk a testünket, amit mi tettünk olyanná, amilyen lett azáltal, hogy tettünk vagy nem tettünk érte.
„A magyar külügyminisztérium pedig… rácsatlakozott erre a téves ukrán–EU–német–francia vonalra. Mindenben egyetértünk, nagyokat bólogatunk. Nem úgy, mint az a kötözködő Orbán és Szijjártó.”
Ezekkel a mondatokkal fejeztem be az előző jegyzetemet.
A magyar emberek politikai érdeklődését most leginkább az a belpolitikai képtelenségsorozat köti le, amely Budapesten zajlik. A nagy nyári hőség sem kedvez annak, hogy egy pillantást vessünk arra, mi történik közben Nyugat-Európában.
Most, hogy megvan a csodafegyver, és önállósodhattak a minisztériumok, nyilvánvalóan minden rendben lesz. Nézzük például a külügyeket. Máris levakarták a Külgazdasági és Külügyminisztérium épületéről a „külgazdasági” szót. Lett tehát büszke, önálló külügyminiszterünk. Igaz, ezzel az országunk nem lett nagyobb, erősebb sem, külpolitikai jelentőségünk pedig egy fikarcnyival sem nőtt.