Kisgyermekkorom óta ismerem. Tenyeremben elfér a somogyi parasztbarack. Akkor szőlők közé ültették, s többségében ma is onnan hozzák. Most kaptunk Bözsikétől egy kosárral.
Igen, a somogyi parasztbarack nem indulhat a szépségversenyen. Mérete a közepesnél kisebb és szinte mindig rozsdás, mondhatni ragyás. Talán a radai rosseb hangulat megjelenítője. Míg belé nem harapunk.
No, akkor kérem a kedves olvasót, vegyen meg egy kiló barackot 350-500 forintért, kóstolja meg, és utána a somogyi parasztbarackot!
Ha megengedik, én a somogyi parasztbaracknál maradok. Szoktam kapni, de venni nem lehet! Ilyen rozsdás vagy éppen ragyás barackot nem vesz át semmilyen multi. Ott csak szépet lehet kapni! Kicsit keményebb a „bubblegum”-nál, az órákig rágható guminál, tehát rágóguminál, bár erős az fogsorok nem ártanak. Néha még íze is akad, bár ritkán. Viszont van minden évszakban. A multiknál. Somogyi parasztbarack a multik standján sosem. A piacon is ritkán.
A szépség és forma mindenek előtt! Attól eladható az áru! Mert belekóstolni csak fizetés után lehet. Mikor megnyitom az internetet, minden 8. címszó: „Levetkőzött?” vagy „Levetkőzik-e?”
Ez a piaci kínálat! Mindig akad kukkolni való! Látvány a világ! A tartalom másodlagos. S persze a neten nincs tartalomvizsgálat. Csak vágyfantázia. De hát erre épül a „valóságvilág”.
Én maradi pedig a somogyi parasztbarackot szeretem.
Olvasom, az az egyik nagy gondja az ellenzéknek, hogy a közoktatás vezetői tervezik, hogy újra kötelező lesz az iskolaköpeny. Ez pedig borzalmas dolog, hisz visszatérünk vele a legsötétebb Kádár-korszakba.
Arról már nem is beszélve, hogy nem liberális lépés az ilyesmi. Eltakarja az egyéniséget és hasonlók. Őszintén megmondom, nekem erről nincs ennyire kialakult véleményem. Nem is nagyon emlékszem rá, hogy hogyan is volt ez annak idején. A baj az – ha ez bajnak nevezhető -, hogy én a gimnáziumban a fiúkéra nem is, csak a lányok évről-évre szebbé váló iskolaköpenyére emlékszem. Hogy jó viselet volt-e, avagy sem, nem tudom. Női vélemények szerint jó volt. Az egyik internetes lap olvasója szerint egyenesen "tök jó dolog volt, és volt még ezen kívül jó pár dolog, ami jó volt".
Igen, valóban volt még pár dolog, ami nagyon jó volt. Például az, hogy fiatalok voltunk. És szerettünk iskolába járni. Akkor is, ha az én időmben is „állami általános iskola“ volt arra a régi, kopott épületre felírva, ahová jártam. Annak idején ez az államiság nem volt baj. A falumban ugyanis az "önkormányzat" – akkoriban tanácsnak hívták -, vezetője egy valamikori négyelemis suszter volt. Akinek az írással is gondjai voltak, nemhogy egy falu vezetésével. Hogy ő nevezze ki, irányítsa az iskolaigazgatót, komikus lett volna. Feljebb talán kicsit felkészültebb „elvtársak“ ültek a tanügyigazgatásban.
A Rákosi-korszak dühöngött, összevont osztályokkal, az egész országban egységes – magyarul: egyfajta -, ócska papírra nyomott tankönyvvel. Amit alig vártam már, hogy a kezembe vehessek azon az első szeptemberi napon. Nem is tudtam, hogy micsoda lehetőségtől fosztanak meg közben bennünket azzal, hogy a tanítónk nem válogathatott tíz-húsz alternatív tankönyv közül. Azért jól megtanultunk írni-olvasni. Ahogy – a könyvszakmában dolgozóként, és az olvasás mai problémáit jó ismerőként leírhatom - ez a mai fiatalok egy jelentős részéről sajnos nem mondható el.
Amikor a város lakossága még az igazak álmát alussza, a piac már ébredezik. Hajnalok hajnalán begördülnek a kereskedők gépjárművei és megkezdődik a kirakodás. Már az éjszaka elindulnak, hogy másnapra itt legyen a friss magyar zöldség-gyümölcs.
A levezetett sok száz kilométer megtette hatását, de mégsem láthatunk kialvatlan szemeket, fáradt arcokat. Sokan mondják, hogy ezt szokni kell, ez egy különleges életforma. Mondhatnánk úgy is, hogy csak a kemény fából faragott emberek bírják ezt az életvitelt. Ehhez is - mint sok máshoz - elhivatottság kell.
Mert itt bírni kell az időjárás viszontagságait. A metsző hideg szelet, havazást, esőt és forróságot. De a mieink kitartanak és nap mint nap csinálják. De közben az őstermelők is gyülekeznek, hozzák az otthon megtermelt áruikat. Van itt kérem zöldség-gyümölcs, méz, füstölt kolbász és még mi szem-szájnak ingere.
Mindenek elé elmondanám, hogy a turmix, mint olyan számomra nagyjából 100%-ban fogyaszthatatlan találmánya a gasztronómiának. Erre igen korán, még ifjú koromban rájöttem, amikor izomtömegem növelése céljából az akkoriban kapható fehérje porokból vásároltam egy jónak mondottat.
Nos, a történet lényege, leturmixoltam a banánt, ráöntöttem a tejet, bele a port, jól összeturmixoltam ismét, aztán a gyanús küllemű italt megpróbáltam meginni. Nem fárasztom tovább az olvasót: a tömegnövelő tömegcsökkentővé vált, mert három korty után annak rendje s módja szerint kidobtam a taccsot. Aztán volt még pár próbálkozásom ez ügyben különböző tuti receptekkel, melyek csak az összetevőkben, ám a végeredményben nem különböztek.
Csupán azért kezdtem írásomat egy ilyen gusztustalan mesével, hogy felkészülhessenek a további szintén gyomorpróbáló történetekre.
Nem csitul legalábbis itthon az azeri baltás esete. Róla annyit érdemes tudni, hogy hazafias indíttatásból, stílszerűen egy tescós baltával felaprította egy nálunk tartott nyelvtanfolyam keretében örmény tanulótársát, s közben a frissen tanult „Fuck your mother!!!”, mondókát hajtogatta ékes azeri akcentussal.
Nos, ezt a kedves, intelligens és mélyen hazafias úriembert kedves hazánk kiadta Azerbajdzsánnak, ahol ahelyett, hogy szépen bekasznizták volna, inkább kitüntették, a nyelvtanfolyami ismereteinek kreatív és szerintük hazafias felhasználásáért. Ebből kerekedett is némi diplomáciai-, és persze médiaribillió, az örmények tiltakoztak, megszakítottak, stb.
Részükről érthető reakció. Az ellenzék részéről is érthető, hiszen minden alkalmat meg kell ragadni a kormány ekézésére. A kormány pedig szintén érthetően védte a döntést, és szintén érthetően rettenetesen bénán próbálta eladni az egyébként eladhatatlant. Üzenem nekik: az ellenféltől is lehet tanulni néha, egy Horn Gyulai „Na, és” sem okozott volna nagyobb felfordulást, viszont szinte semmit nem rontott volna a hitelességen.
Hadd tegyem közkinccsé, saját mikro elemzésemet ez ügyben. Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy két régóta konfliktusban élő nép katonáit egy tanfolyam keretében oktassa William mester nyelvére, sőt még egy szobába is szállásolja el őket? Jó ötlet volt, az már bizonyos. A baltás szaktárs nem tett mást, csak amire múltja, szocializációja, s az adódó alkalom késztette, megölte népe ellenségét.
Ez a tette és a tett brutalitása ugyan idegen lehet tőlünk, ám valljuk meg, motivációi, sokkal „elfogadhatóbbak”, mint a néhány éve társukat kövekkel agyonverő gimnazistáké. A gimnazisták tette mellett még Azerbajdzsánban sem lenne érv. Az örmények felháborodása érthető, ám megkockáztatom, fordított esetben minden reakció fordítva játszódott volna le.
Miért egyiptomi díszítésű a mozink? Milyen nem várt fordulat nehezítette a megnyitó előadás szervezőinek dolgát 1928. szeptember 6-án? Miért zsörtölődtek a nézők a hangosfilm bevezetésekor? Hogyan fért el több mint 800 ember az előadásokon? Vetítettek-e a háború alatt a kaposváriaknak? Mikor lett a Városi Mozgóképszínházból Vörös Csillag, és később miért nem a Hullócsillag nevet kapta?
Hol lakik a versenyzongora és hogyan kerül a színpadra? Hogyan cserél Karcsi égőt a csillárokban? Hogy lehet a 200 zsöllyeszéket 2 óra alatt eltüntetni a nézőtérről? Hogy működik a vetítőgép?
Ilyen és hasonló kérdésre kaptak választ azok az érdeklődők, akik a Kulturális Örökség Napján ellátogattak a moziba. A családias hangulatú épületlátogatásokon az előcsarnoktól a színpadig, a pincé(k)től a (zsinór)padlásig, a zongoratárolótól a vetítőgépházig bejártuk a mozit azokkal, akik kíváncsiak voltak a kulisszatitkokra.
A csaknem másfél órás vezetéseket egy 12 perces kisfilmmel zártuk, amely visszatekerve az idő kerekét a két évvel ezelőtti átépítés mozzanatait elevenítette fel. A látogatók a vezetés végén egy totót töltöttek ki, jutalomként pedig a hibátlan megfejtők között mozibérleteket sorsolnak ki a Szivárvány munkatársai.
Vasárnap estére jól elfáradtunk, de reméljük a vendégeink legalább annyira jól érezték a magukat, mint mi! Köszönöm Várhalmi Karcsinak, a mozi technikus kollégájának és Ajpek Ancsinak, a mozi háziasszonyának, hogy a hétvégéjüket az ügynek szentelték.
És akik lemaradtak, pedig választ remélnek a fenti kérdésekre? Nos, hamarosan rendhagyó épületlátogatást tervezünk teli meglepetéssel, de a részleteket csak később áruljuk el!
Nemcsak ők halottak, de rendszerük is. Most ne élnénk túl a pénztőke és a globalizáció uralmát? Igaz, frontvonalban vagyunk. De a kitörési kísérlet a globalizáció béklyójából eddig eredményesnek mutatkozik. S követnek más országok.
Emlékeznek? Egy évvel ezelőtt még a svájci frank hitelesek problémájától zengett a sajtó. Aztán Orbánék alkuja 300 milliárdot emelt ki az addig extraprofitot termelő bankok zsebéből, s az állam ugyanannyit tett hozzá. Az árfolyamgát is sokat segített. S az országon persze az, hogy feltárták a korrupciós hálózatokat és leépítették a nemzeten élősködő pénzmechanizmusok jelentős részét.
A kukoricatermés nagy része persze elveszett. De két év hatalmas ívű törvényhozása, átrendezése után kétségtelenül hatékonyabb lett az állam, töredéke már az elfolyó pénz. Lassan elindul valami, s mi is teret nyerünk. Az új megyerendszer és a járások közelebb hozzák a cselekvés lehetőségét. S bizony sok minden rajtunk is múlik.
Lehet, hogy valami mégis működik? Hitler is, Sztálin is beolvasztásra ítélte nemzetünket. Nemcsak ők halottak, de rendszerük is. Most ne élnénk túl a pénztőke és a globalizáció uralmát? Igaz, frontvonalban vagyunk.
S ha teszünk, bizony nincs veszve a jövő. Sárga sivárságból jövőre termékeny zöld nyár jöhet – és nemzeti felemelkedés, mint annyiszor a reménytelen múltban.
Az idei nyárról az 1956-ban készült amerikai film jutott eszembe. Nekünk is elkelt volna egy esőcsináló.
A megnyerő sarlatán, Starbuck egyáltalán nem elvetemülten gonosz fickó. Végigjárja a perzselő hőségtől szenvedő Kansast és azzal biztatja a farmereket, hogy varázslók módjára meghozza nekik az annyira áhított esőt. A Curry család farmja közelében dobokkal és mindenféle meghatározhatatlan gépekkel különféle mutatványokat végez, és csakugyan sikerrel jár: elered az eső, ami csakugyan véletlen, de eléggé meggyőző véletlen.
Játszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha nálunk is megjelenik egy ilyen ember. Mondjuk, megáll a főtéren, előszedi dobjait és ütni kezdi. Rögtön feljelentik csendháborításért. Kiszállna a hatóság és firtatni kezdené, van-e a dobra és egyéb eszközökre vállalkozói engedélye. Ha van, az hány decibeles dobra érvényes?
Megjelenik a másik hatóság. Ad-e számlát az esőcsinálásról, fizeti-e rendesen a nagyfát, tölgyfát, bükkfát. Ha munka közben baleset történik, véletlenül eső helyett jégeső fog esni, ki fizeti a kárt? No, de végre a munkának megvan a gyümölcse és esni kezd az eső. A napimádók rögtön gyűlést tartanak és követelik az esőcsinálás azonnali beszüntetését. A zöldek is tiltakoznak, mert hátha csak savas esőt képes előállítani. De jönnek a fitymálók is: bezzeg az én időmben még az esőcsinálás is jobb volt…
Amikor felébredt, valahogy mások voltak a fények, mintha abban a röpke órában valami észrevehetően megváltozott volna. Nem tudta, nem tudta, mi az, de a színek fakóbbak, az árnyékok elmosódottabbak lettek.
A tóhoz ment, a halak láthatóan nem tudtak a változásról. Körbe fülelt, a zajok is a szombat délután megszokottak voltak, egy lakó-pihenő övezet néha cseppet sem pihentető zajai. A madarak is szépen sorban érkeztek a tóhoz, először mindig az erőszakos gerlék jöttek, aztán a feketerigók és végül a verebek. A nagy fehér macska is a szokásos lusta mozdulatokkal, körül-körül kémlelve mászott be a bokrok közé.
Miután a kert lakóin nem látta a változást, magában kezdte keresni az okot. Keresett egy gondolatot, egy érzést, ami felett elszunnyadása előtt elsiklott, valamit, ami megmagyarázhatná, mitől érzi úgy, hogy az az ötven perc legalább egy hónap volt. Nem talált semmit.
Talán az ősz, lehet. Pont egy órányi szunnyadás kellett, hogy észrevegye a megváltozott fényeket, hogy megérezze, a nyárnak erre az évre vége. Lehet még meleg, de nyár már nem lesz. Jövőre, vigasztalta magát, igen, jövőre.
És addig? Addig ősz, fakuló színekkel, ábrándos fényekkel, hűvösödő reggelekkel. Ősz, szomorú esőkkel, ködös hajnalokkal.
Talán két kezemen megszámolom, hány tíz ember ismeri a kecelhegyi kápolnát Kaposváron. Szerényen álldogál apró telkén a családiházak mögött, megadóan tudomásul véve, hogy a felértékelődött telekárak miatt ma már csak keskeny bejárón jutnak el hozzá a beavatottak – akik egyáltalán tudnak a létezéséről.
A kereken 108 éves épület története a XIX. század utolsó harmadában kezdődött. A kecelhegyi szőlőbirtokosok az 1870-es években választották pártfogójuknak páduai Szent Antalt. Egyházhatósági engedéllyel lombsátorban mutatták be évenkénti szentmiséjüket, ebből a szokásból érlelődött meg a kápolna építésének gondolata.
Maurer Kálmán kéményseprő mester (...) felajánlotta a kápolna megépítéséhez szükséges telket (...). Ujváry Ferenc apát-prépost örömmel fogadta a felajánlást, az építéshez azonban mégsem fogtak hozzá, mivel ezt követően vagy hatan-heten szintén felajánlottak telket a kápolna építésére!
Maurer Kálmán kéményseprő mester 1899. évi november hó 19-én tartott hegyközségi gyűlésen felajánlotta a kápolna megépítéséhez szükséges telket, egyben kötelezte magát, hogy életében a kápolnát jó karban tartja. Ujváry Ferenc apát-prépost örömmel fogadta a felajánlást, az építéshez azonban mégsem fogtak hozzá, mivel ezt követően vagy hatan-heten szintén felajánlottak telket a kápolna építésére!
A kéményseprő mester 1903. március 29-én ismételten felkínált birtokából egy megfelelő nagyságú területet és 500 koronát az építési költségekhez. A hegyközség az ajánlatot elfogadta és elhatározta, hogy a kápolnát közadakozásból építi meg. Domján Lajos kaposvári kőműves mester még abban az évben hozzálátott a kápolna megépítéséhez, és 2450 koronából be is fejezte a takaros kis épületet. A kápolnát 1904. június 12-én áldotta meg Zimmer József prépost-plébános.
Az épület későbbi történetéről nem sokat tudunk. A tornyát valamikor átépítették, mert az egykori timpanonszerű záró felépítményekre ma már csak a régi képek emlékeztetnek. A kis templombelső tere azonban ma is eredeti bájával fogadja az arra tévedőket. A gondosan festett „csillagos” belső tér, az oltára az angyali szelídségű ifjúként ábrázolt Szent Antal-szoborral türelemmel várja a hívőket.
A közösség mozgolódik. Úgy, mint egykoron az építés mellett, ma a felújítás mellett kötelezték el magukat a kecelhegyiek. Hogy miből és mennyiért? Ez itt a kérdés... Közadakozásból, egyházi és önkormányzati segítséggel. Az építészhallgatók nyáron lelkiismeretesen felmérték az épületet. A tervek és a költségvetés elkészült. Az akarat és a jó szándék megvan. Lássuk, mire képes a közösség ereje, hajrá kecelhegyiek!
Kedvenc őszi foglalatosságomat űzöm, készülök a 175. Vámpírok bálja előadásra, amit ma este tizedszer látok. Ennek kapcsán elmélkednék arról, hogy miért is olyan népszerűek a vámpírhistóriák manapság.
Twilight - Alkonyat; New Moon - Új hold; Eclipse - Napfogyatkozás; Breaking Down - Hajnalhasadás; Midnight Sun - Éjféli nap
A sorozat sikere abban rejlik, hogy a romantikára éhes fiatalok és felnőttek nem a manapság divatos és mindenhonnan agyonhajszolt nyílt erotikát, kommersz kapcsolatokat találnak a történetben, hanem ártatlanságot, „a tiszta szerelem illúzióját”, egy teljesen más erkölcsi értékrendet, mint amit a nyers testiséget, érdekeken alapuló kapcsolatokat propagáló modern filmek és regények képviselnek.
Olyan középiskola is van Magyarországon, mely érettségi tételként szerepelteti a könyvsorozat és a belőle készült filmek összehasonlítását. A kiadó igazgatója szerint Magyarországon is számos olyan fiatalt késztetett olvasásra, akik azelőtt sosem fogtak könyvet a kezükben.
Stephanie Meyer (a szerző) úgy nyilatkozott, az Alkonyat ötlete egy álmon alapszik, amit 2003. június 2-án látott. Álmában egy lány beleszeretett egy vámpírba, aki annak ellenére, hogy viszontszerette a lányt, továbbra is szomjazott annak vérére. Az álom alapján Meyer megírta azt a történetrészletet, ami később a regény 13. fejezete lett. Annak ellenére, hogy alig volt írói tapasztalata, három hónap alatt az álom alapján megírt egy teljes regényt. Testvérének annyira megtetszett a történet, hogy rávette Meyert, küldje el ügynökségeknek és kiadóknak.
2008-ban az USA Today év végi bestseller-listájának első négy helyét a sorozat kötetei foglalták el, melynek köszönhetően Meyer lett az első író, aki ilyen sikert ért el. 2009-ben a sorozat a Kids' ChoiceAward „Kedvenc könyv”-díját is megkapta, maga mögé utasítva a Harry Potter-sorozatot.
Visszatérve a musicalhez: Roman Polański nagy sikerű azonos című filmje után csaknem 30 évvel készült el a színpadi adaptáció. A musical teljes zenéje Jim Steinman munkája. Nem volt nehéz dolga, hiszen régi nagy világslágereit vette elő és többek között a Bonnie Tyler által sikerre vitt Total Eclipse of the Heart című dalának zenei alapjára építette a musical zenéjét. A musical zenei stílusát tekintve eklektikus, vad rockzenei illetve operaelemekkel ötvözve.
A musical magyar producere Simon Edit, aki jelen volt az 1997-es bécsi bemutatón és annyira megragadta a történet, hogy elhatározta, ezt a magyar közönségnek is látni kell. A magyar szöveget Miklós Tibor írta, aki több világsiker (Jézus Krisztus Szupersztár, Miss Saigon, Nyomorultak, Evita, Hair, West Side Story, Fame) magyar szövegírója, de például Cserháti Zsuzsának is írt popdalokat.
A nemzetközi alkotógárda tagjai többek között Cornelius Baltus, akit Polanski jobbkezeként segítette a magyar bemutató létrejöttét. Dannis Callahan amerikai származású koreográfus, aki a bécsi, hamburgi, stuttgarti és varsói előadás koreográfiáját tervezte, a hazai előadást pedig magyar táncbetétekkel is kiegészítette. A Vámpírok bálja díszleteit és jelmezeit Kentaur tervezte, aki több magyar énekes videoklipjét és például a Friderikusz produkció díszleteit tervezte.
Vámpírok bálja - El nem múló vágy
Kedvenc dalszövegem a darabból, az El nem múló vágy egy részletét idézem ide, ami talán megérteti velünk az érdeklődés magas fokát.
„Szép a hit, hogy egyszer minden jobb lesz majd, ez ad szenvednünk erőt. Én csak jóllakni akartam, de az éhség egyre nőtt. Van ki büszke rá, hogy ember, másnak pénz és hírnév kell. Kit a művészet és a tudás vonz, mást a kaland, hogy hős legyen. Hisznek ezernyi más-más Istenben... Az ég és a pokol, a bűn és az erény mind jelkép, hogy megértsd, s vakon hidd a Szentírást... Még sincs más erő, egy űz tovább, ez a gyalázatos végtelen és felemésztő pusztító és kínzó, el nem múló vágy...
Az eljövendő kornak én azt jósolom most hát, Hogy a következő évezred hajnalán már, itt csak egy isten lesz, És úgy hívják, az el nem múló vágy... „
