Tegnap este a grillparti vége felé vetődött fel a kaposvári egyetemisták előadásának kitiltása Bárdudvarnokról című hírfolyam. Ennek kapcsán megemlegettük a Tóth Ilonkás darabot is a Csikyben, amit én nem láttam, de a társaság néhány tagja megnézte anno. Előkerült a Nemzetiben bemutatott Ember tragédiája és sok más mű modern interpretációja, egyéni értelmezése.
Én nem vagyok színházi ember, csakúgy, mint a lakosság, illetve közönség döntő többsége, tehát reprezentálom az átlagembert. Az adómból államilag finanszírozott kultúrával kapcsolatban olyan elvárásaim vannak, hogy közvetítse mindazokat a nemzeti és világirodalmi értékeket, amiket egy magyar fiatalnak meg kell ismernie, és amilyen értékek mentén fel kell nőnie.
Persze, ne értse ezt félre senki. Támogatom a szabad véleménynyilvánítást és fontos szerepét látom a rétegdaraboknak, stúdió próbálkozásoknak. Elvetem viszont az öncélú játékot, ahol a színész nagyon jól érzi magát, a közönség meg le van… nézve. Nagyon szeretem a zenés, szórakoztató előadásokat, nem hakninak vett zenei koncerteket, bármely műfajban.
A társasággal hosszasan megvitattuk a kérdést és arra jutottunk, hogy a kommunikáció a helytelen. Úgy állította be a főcím, mintha cenzúrázni szerették volna a darabot, holott szerintünk szó sincs erről, csupán nem akarták néhányan, hogy ott, az ő falujukban mutassák be a darabot. Ez szerintem olyan, mintha én azt mondanám, hogy nem szeretném, ha az én udvaromon rendeznének kutyaviadalt. Az intermezzóhoz kapcsolódva engem sem a család zenei érdeklődése, illetve annak hangos élvezete zavart, hanem az, hogy ezzel engem akartak megfosztani az előadás örömétől.
Ne gondolja senki, hogy arra vágyom és az átlagnéző arra vágyik velem együtt, hogy minden mézédes és csöpögős legyen a színpadon. Persze, be kell mutatni a devianciákat és szembesíteni kell az embereket a tragédiákkal és a világ férgesedésével, de a művészet pontosan arról szól (szerintem), hogy ezt olyan kifejezőeszközökkel teszi, ami mégis felemeli a közönséget és nem a porba döngöli, te sem vagy különb felkiáltással. Látni tanítja a vakot és nem olyan fekete szemüveget ad rá, amin keresztül csak az odavetített ( manipulált) képeket engedi láttatni, tehát a rendező és író által elképzelt világot.
Nagyon jó példa erre az, hogy a gazdag érzésvilágú ember sokkal jobban szeret egy művet olvasni, mint filmként feldolgozva megnézni. Amikor olvasunk, akkor az író és a saját látásmódunk ötvözete jelenik meg. Ha filmen látjuk, akkor ezt a rezonanciát vagy felerősíti, vagy gyengíti a színész és a rendező. Vannak persze zseniális filmek és zseniális rendezők, akiktől a saját elképzelésünket messze felülmúló élményt kapunk. A példa: Pearl Harbor: vér, háború, tragédia és mégis felemelő. Közelebbi példa Bacsó Tanú c. filmje, a klasszikus, akár a Bohémélet nyomán készült Rent rockoperát is említhettem volna, de estig sorolhatnám.
Akkor vissza a szalagcímekhez!
Érthető, hogy a szalagcímnek olyannak kell lennie, ami figyelemfelhívó. Ez azonban nem lehet félrevezető. Minden dicséret a Kaposvár Most szerkesztőségének, akik ezt a kettős elvárást nagyon jól alkalmazzák. Jutalmul pedig folyamatosan növekszik az olvasottság.
Ma ennyire volt erőm, lassan itt a szeptember és jönnek az érdekes emberek. Pl. szalagcím: amikor a fináncból masszőr lesz, a nővérszállótól a diplomáig, stb stb, nem lövöm le előre a poénokat.
