Elszabadult fogoly, elszabadult indulatok

Egy állam egy gyilkost, minden nemzetközi elkötelezettségét átlépve és az államközi megállapodást megszegve szabadlábra helyez, egy ország nemzeti hősként ünnepli majd az államhatóság hatalmas rangemeléssel őrnaggyá teszi.

Kérem, kezdjük elölről a folyamatelemzést! Makacs vagyok és pszichológus! Tehát a NATO rendezett egy nyelvtanfolyamot! Magyarország ezt elvállalta, de persze a tanfolyami résztvevőket nem a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetem, hanem a NATO apparátusa állította össze. Köztük a gyilkost és áldozatát. Két olyan országból, melyet súlyos történelem és gyűlöletkapcsolat köt össze (melyet a 26 baltaütés is jellemez).

A magyar képzők tehát előre kódolva kapták a nemzetközi és nemzetek közötti konfliktust!
Senki nem tudhatta, hogy egy azeri tiszt magában hordozza családja kiirtásának emlékképét.
S örök gyűlöletét az örmények ellen!

Hadd fokozzam a valóságot! Tény, hogy egy katonatiszt 26 (!!!) baltacsapással végezte ki a gyűlölt nemzet szomszéd szobában alvó képviselőjét. S itt álljunk meg gondolkodni!  Egy katona tiszti rangban 26 baltacsapást igényel egy élet kioltására?

Ne haragudjanak, ez a katonai szakma dilettantizmusának felső foka! Egy alvó és védtelen ember meggyilkolása egy frissen vásárolt éles baltával 26 csapást igényel? Egy katonától, akit azért megtanítottak a gyilkolásra?  Aztán ennyi munka után elindul a szomszéd szobába újabb örményt keresni?

A katonát a céltudatos gyilkolásra képezik ki. 26 baltacsapás - ennyire még az alkoholista férjeket agyonverő 80 éves feleségeknek sincs szükségük -, ez csak valami végtelen fanatizmussal és elvakultsággal magyarázható.

Ha ezt a dilettáns katona című viccrovatban írják, talán jót nevetek a morbid humoron! Csakhogy ez a sokszor igazolt tényállás, úgyhogy más magyarázatot kell keresnünk! 26 baltacsapással ölni, egyetlen alvó örményt, egy mégsem képzetlen katonatiszt által: érthetetlen szakmai dilettantizmus. Schizophreniában, végletes szerelmi csalódásban esetleg elképzelhető, bár ott is ritka extrém.

Az őszi politikai főszezon elé

A parlamenti politikai ellenzékkel már régóta nem foglalkoztunk e hasábokon. Az ellenzék-kormánypártok viszonyában a szereposztás egyértelmű: a kormánypártok felelősek a kormányzásért, az ellenzék pedig a kormányzati intézkedések árgus szemmel való figyeléséért. A kormányzati felelősség a nagyobb, de az ellenzéki szerep sem könnyű. Voltaképpen elvárja tőlük a közvélemény, hogy legyenek konstruktívak, ne csak kritizáljanak, hanem kiváló javaslatokat is tegyenek. Amiben pedig egyetértenek, ott támogassák a kormány munkáját.

Ez így nagyon szép, és működőképes, amíg be nem helyettesítjük a magyar viszonyokkal. Nálunk ugyanis a kormánypártok ereje a kétharmados parlamenti többség miatt kiugróan erős, az ellenzék pedig teljesen megosztott. A kormánypártok mindent el tudnak egyedül dönteni, még a kétharmados kérdéseket is. Az ellenzéki padsorokban ülők meg - négy párt lévén ott -, jó magyar szokás szerint négyfelé húznak.

A legnagyobb frakciót alkotó Magyar Szocialista Párt nyomasztó kormányzási múlttal terhelt. Ők azok, akik a valamikori szabaddemokratákkal karöltve teljes egészében eladósították az országot. Felelősségük akkor sem csökkent, amikor kivált a Gyurcsány-vezette csoport. A szocialista frakcióban ülők döntő többsége ugyanis tevékenyen részt vett a vezetésben, a gyurcsányi politizálásban. Ezért képtelenek hitelesen megszólalni. Folyton vissza szeretnének valamit vonatni, és valakit le akarnak mondatni. Különösen Orbán Viktort. Ennél többet nem tudnak. Programjuk nincs, vagy éppen megújul, netán közvitára van bocsátva. Vezető egyéniségeik sincsenek. A régieknek visszavonulót fújtak, az újak pedig teljesen színtelenek.

Gyurcsány karakterességéhez kétség nem fér. Hogy milyen ez a karakter, arról persze jobb hallgatni.

A kiváltakról, a magukat Demokratikus Koalíciónak nevezőkről, ez utóbbi nem mondható el. Vezetőjük, Gyurcsány karakterességéhez kétség nem fér. Hogy milyen ez a karakter, arról persze jobb hallgatni. Frakciójuk nincs, így politikai súlyuk sincs. Amit tudnak, az pontosan ugyanaz, mint a szocialista módi: Orbán Viktor tönkreteszi az országot, miniszterei alkalmatlanok, és lehetőleg azonnal mondjanak le. Azt hiszik, hogy ez az Orbán-gyűlölet alkalmas arra, hogy vele megváltsák a súlyos múltjukat, és a semmit nem mondásukat a jövőről.

Zi-Zi lavór!

Még mielőtt valaki azt hinné, hogy megártott a meleg vagy túl sokat ittam, közölnöm kell, nem igaz egyik sem. A mai napon kedvenc pedikűrösömről írnék, Magdi néniről. Kérdezhetnék, mit lehet írni egy pedikűrösről? Talán semmit! De Magdi néni nem egy pedikűrös, ő a pedikűrös! És ez nagy különbség.

Természetesen a lavór nem igaz, csak egy kis szójáték. Birodalmában minden a legnagyobb rendben. Kis asztalkáján sorakoznak a kellékei szépen rendezetten, ollók, szikék, fertőtlenítő. Magdi néni több mint ötven éve gyógyítja a beteg lábakat. Kezeli, szépíti a körmöket, szünteti meg a csúnya bőrkeményedéseket. Mondhatnám róla, hogy lábszobrász és még ekkor sem túloznék. És a személyisége a soha nem múló mosoly és kedves szó.

A klientúrájához igen sokan tartoznak, a legkülönbözőbb rétegek és embertípusok. Van olyan, akit már negyven éve vesz kezelésbe időről-időre. Még a termálfürdő nyitása napján került a lábak közelébe, majd önálló szalont nyitott. Nála soha nem siet a vendég, amíg áztatja a lábát, a mosoly mellé baráti szavakat kap. A kezelés alatt sem lehet unatkozni, Magdi néni otthonosan mozog a világ dolgaiban, így végig beszélgetéssel telik az egész kezelési idő.

Válság

Bizony hozzám is begyűrűzött immár megkerülhetetlenül, a gazdasági világválság esetemben alkotói válsággá szelídülve riasztgat, közeleg a lapzárta, s még nem írtam semmit. Könnyedén túltehetném magam rajta egy újabb olvasónaplóval, ám az most erőltetett lenne, persze ez is az, de legalább nem nyögök közben hangosan.

Írhatnék persze a legaktuálisabbról, a , mely közgazdász körökben természetesen vitát váltott ki, jó, nem jó, ezt okoz, azt okoz. Érdekes módon ugyanazon tanulmányokat végzett és szinte hasonló utat bejárt közgazdák képesek teljesen másként látni ezt az egészet. Ettől az embernek az az érzése támad, hogy esetleg teljesen felesleges az egészet felsőszinten oktatni, hiszen, ha ugyanabból két ugyanazt tanult ember egészen más következtetést von le, akkor ott valami nincs rendben. Vagy nagyon is rendben van, ám ez a rend nem éppen kedvünkre való.

Magam részéről csak annyit tennék hozzá tanulatlanul, ha a kamatszint mindig meghaladja a növekedés szintjét, akkor vajon csoda-e, ha az így fújt pénz(ígérvény) lufik, időnként kipukkadnak? Mindegy is, a kánon marad és láss csodát, közgazdasági tanulmányok nélkül meggazdagodott emberek egy bizonyos szint felett elkezdenek jó pénzért közgazdászokat alkalmazni. Ez olyan, mintha mondjuk Fergusson lemenne Alsóakárhova megyei 94 alakulatához, hogy tanulmányozza az edzés módszereiket csak azért, mert a helyi edző már az összes kontinensen érvényes pro-pro ++++…licenszet megszerezte.

Így ér véget ez az írás, háromszáz szó és mögötte semmi. Ha mást ígértem volna, politikusnak mehetnék, de én ezt ígértem, hát maradok, aki voltam, blogíró, ezen a héten téma nélkül.

Tehát nem írok a kamatvágásról, és nem írok másról sem...

De nehéz az iskolatáska…

Fehér blúz, fekete szoknya, lakkcipő. Frissen mosott haj, szorongással teli várakozó mosoly: a Kicsi első évnyitójára készül. A szobájában rend, könyvei bekötve, ceruzái hegyesre faragva. Hívogatja az iskolakapu – és ő megy.

Fehér blúz, fekete szoknya, magas sarkú cipő. Frissen mosott haj, szkeptikus mosoly: a nagyok évnyitóra készülnek. A szobájukban elpakoltak, könyveiket polcra rakták és beszerezték a színes tollakat. Hívogatják őket az iskolakapu előtt várakozó barátok, zörögnek a mobilok…

Kezdődik a tanév. Kinek először, kinek utoljára, kinek meg csak valahányadszor. Vidám iskolakezdést és eredményes tanévet kívánok minden iskolás ismerősömnek! És ne feledjétek: Aki fiatal korában elhanyagolja a tanulást, elveszíti a múltat, és halott számára a jövő. (Euripidész... csak hogy ebből is tanuljunk!)

A chat-élet

1975-ben, az egyetem előtt Zolti elment katonának egy évre. Minden nap kaptam egy levelet és Ő is kapott minden nap egy levelet. Néha rózsaszínű volt, néha fehér, néha meg rajzoltam rá - attól függően, hogy milyen volt a napi hangulat. Válaszokat írtunk az el nem hangzott kérdésekre és néha egy időben jött meg a kérdés a válaszra.

Ezek a levelek már nincsenek meg, de évtizedekig a padláson lapultak színes szalaggal összekötve. Sosem olvastam el őket újra, hiszen egészen mást jelentettek volna, mint akkor. Mindenkinek van hasonló emléke. A rezonancia érzése ez, ami teret és időt átível. Sokszor magunkból írjuk ki az érzelmeket és ettől egy testen kívüli érzés jön létre.

Írni nagyon jó, és ez lassan elmúlik a felgyorsult kommunikációs csatornák miatt. Azt mondják, a papír mindent elbír. Ebből annyi igaz, hogy egy párbeszéd során sosem mondanánk ki azokat a szavakat, amiket leírni viszont képesek vagyunk. Zoltival sosem szeretnék találkozni, mert lerombolná azokat az érzéseket, amik akkor tomboltak bennünk - a távolságnak is hála. Rostockban tanult, azóta Svájcban él, tehát kevés az esély erre, nem keressük egymást.

Ez volt a chat őskora.

Órákon át a papír fölé hajoltunk, átmásoltuk, ha meggondoltuk a leírtakat, és közben azt éreztük, hogy akinek írunk, velünk van. A sarokig menni, ha jön a postás és feltépni a borítékot - kiváló izgalom volt.

Kivárni a dolgokat. Várni és izgulni, hogy milyen válasz jön, illetve jön-e már válasz a napokkal ezelőtt feltett kérdésre. Ennél már csak nagyanyáink kora volt izgalmasabb, amikor lóháton hozták a levelet, vagy a halálhírét a távolba szakadtnak.

Az izgalmak ma is működnek, csak a forma lett más, a neve CHAT, meg email.

Meglepő sakkhúzás

Elgondolkodtató hír jelent meg a napokban: a kormány vissza akarja vásárolni az E.ON energiaszolgáltató vállalatot. Váratlan fordulat. Másfél éve Orbánék még alig bírták áthidalni a Gyurcsány-Bajnai-kormányok által hátrahagyott adósságot és csődtömeget, most meg ismét bevásárolnának az energiaszektorba. Ismét, mondom, ugyanis már az előző évben kivásárolták az oroszok által birtokolt több mint 10%-os MOL-részvénycsomagot.

Az jól érthető volt! Korábban egy osztrák bank aktív közreműködésével növelték kétszeresére az oroszok tulajdonát, mely igen közeledett a komoly előjogokat biztosító 25% felé. Ez jelentős befolyást jelentett volna a MOL stratégiája felett és növelte volna országunk kiszolgáltatottságát!

Korábbi, részben külföldi hírek többször szóltak arról, hogy Gyurcsány Ferenc akkor lett kegyvesztett Nyugat-Európában, amikor az EU által tervezett Nabucco gázvezeték-rendszer ellenében hirtelen kiállt az oroszok által tervezett Déli-Áramlat mellett.

Ennél valószínűleg súlyosabb az, hogy Türkmenisztánnal 30 éves szállítási szerződést írt volna alá. Ez 30 évre egyirányú függőségünket jelentette volna, kizárva például az árverseny lehetőségét. Az Egyesült Államok titkosszolgálata időben megszagolta a tervezett szerződést és kormányuk minden befolyását latba vetve megakadályozta azt, a cikk szerint a türkménekre gyakorolt nyomással.

Orbán Viktor mindig is hangsúlyozta, hogy olyan energetikai rendszereket akar, melyek biztosítják Magyarország több irányból való megfelelő ellátását. Ez visszatükröződik a tervezett többirányú nemzetközi vezetékek kiépítésén is, de a várható atomerőmű bővítésen is. Még az alternatív energiák növekvő aránya is csökkenti a függőségeket, sőt javítja külkereskedelmi mérlegünket és növeli belső gazdasági termelésünket.

Az uniós támogatások különleges természete

A nyáron többet utazik az ember, és ha nem is nagyon figyeli, akkor is szembeötlő, hogy Magyarország teljesen egyenlőtlenül fejlődik. Már ahol fejlődik. Minél több év telik el a rendszerváltás óta, annál nagyobb lesz a vidék és Budapest (és környéke) között a különbség.

Gyakorlatilag ma a fővárosban és vonzáskörzetében az ország tízmilliós lakosságából három millió ember él. Az uniós források nagy része is ide kerül, ahogy Budapesten, vagy a pesti régióban telepszik le a legtöbb külföldi középvállalat is. Hiába épültek fel az autópályák, gyakorlatilag Tatabányánál, Székesfehérvárnál vagy Kecskemétnél szinte véget ér az ország.

Vannak persze kivételek. Az Audi nagyberuházásából profitáló Győr, az Ausztria-közelségét kihasználó néhány nyugati terület. Vagy egy-két kiemelkedő, a településéért sokat vállaló vezető által irányított város, mint például Debrecen vagy szerencsére Kaposvár is.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az ország területi-gazdasági fejlődése megnyugtató lenne. Vidékre leginkább olyan fejlesztések jutnak az unióból, amelyikek szép, látványos eredményeket hoznak, amíg megvalósulnak. Főterek, várak, kastélyok, múzeumok, más kulturális létesítmények épülnek-szépülnek. Aztán pedig indulnak a hétköznapi gondok: miből is tartsuk fel ezt a felújított beruházást.

Úgy tűnik, az Európai Unió vezető államainak esze ágában sincs olyan támogatásokat kiírni, adni, amelyek komolyan és tartósan megváltoztatnák egy ország gazdasági erejét, termelő bázisát. Amelyek például a nagyon nehéz helyzetben lévő magyar családi kis- és közepes vállalkozások helyzetén, termelékenységén jelentősen javíthatnának.

Az akaraterő diadala!

Nincs annál szomorúbb esemény, mikor az embernek beteg gyermeket kell látnia. Az meg teljesen szívszorító, mikor a gyilkos kór által megtámadott gyerekekről szól a riport a médiában. Most ezekről a gyerekekről szeretnék írni. És nem csak azt, hogy legyőzték a gyilkos kórt. Mindig tudtam, hogy a betegség legyőzéséhez a betegnek is hozzá kell járulnia. Az akaraterő fél orvosság, szokták volt mondani.

Nem régen ért véget London harmadik olimpiája, ahol a magyarok sok fényes győzelmet arattak. Öregbítették hazánk hírnevét és lakosságunk létszámához viszonyítva igen előkelő helyen végeztek a nemzetek rangsorában. De most nem ezt szeretném feleleveníteni. Az idén még két olimpiára kerül sor, illetve az egyiknek most lett vége, a másik most kezdődik.

Most arról szeretnék megemlékezni, ami most ért véget. Az idén Varsóban rendezték meg a IV. Nemzetközi Onkó-Olimpiát. A versenyen 270 rákból gyógyult gyermek küzdött meg egymással. Magyarországot 11 gyermek képviselte, és nem akárhogyan. A magyar csapat 11 aranyérmet, négy ezüstérmet és három bronzérmet szerzett. Most nem sorolom fel, hogy milyen sportágakban, mert számomra teljesen mindegy, fő, hogy honfitársaim nyertek.

A rasszizmusról őszintén

A cím jól hangzik, de nem igaz. A rasszizmusról őszintén írni nekem nem lehet, még akkor sem, ha éppen igen vegyes, több nemzetiségű és távoli vidékekről, összeverbuválódott családból származom. Nem lehet, mert nem vagyok lehetséges célpontja a kirekesztésnek, és nem vagyok tagja annak az elitnek, akinek a véleménye valamiért ebben a témában egyedül elfogadható.

Mivel nem írhatok őszintén, így a kor politikusi és egyéb közéleti divatját követve hazudni fogok, ha bárki, bármilyen kifogást talál mondandómban, az vegye figyelembe ezt a tényt. Innentől bármit mondok, nem használható fel ellenem, hiszen nem igaz vagy nem úgy igaz, esetleg fordítva.
Most, hogy ilyen remekül előre kimentettem magam minden és mindennek az ellenkezője alól, akár írhatnék is a rasszizmusról, de minek?

Az a tény pedig, hogy nem írok róla, a magyar válogatott legutóbbi meccsének és a Bundesliga nyitómeccsének köszönhető. Aki látta az elsőt, az tudja, miről beszélek, aki látta a másodikat, az szintén. A bölcsen lemaradóknak csak annyit, hogy az elsőn egy szurkolói csoport az ellenfelet gyalázta származása miatt, a második pedig úgy kezdődött, hogy a csapatkapitányok felolvastak egy nyilatkozatot, hogy a rasszizmus az bíz' csúnya dolog és ők erősen ellenzik.

Kérdezem én: a foci közönség vajon csupán a rasszizmus miatt ítélhető-e el, vagy az sem járja, ha a bíró, a partjelző, esetleg az ellenfél edzője, tiszta árja játékosa ellen fogalmaz meg édesanyját és egyéb hozzátartozóját rossz színben feltüntető állítást?