Megérkeztünk a tordai rokonokhoz, akik rettenetesen gazdagok a szó igaz értelmében. Korlátlan idejük van számunkra, már 4 órakor a kapuban vártak ránk, este 7-ig kitartóan. Gondoskodó nyugalom ölelt körül bennünket, összejött a család apraja-nagyja.
Tisztelt Olvasóim!
Minket orrunknál fogva vezettek! De ki láthatott bele a valóságba?
Én azért hosszú évek óta az átlagembernél talán mélyebb és tágabb szintről szerezhetek információt, s látok összefüggéseket, néha előre is. Tudtam korrupcióról, összefonódásokról, és van képem ezek történelmi kialakulásáról is. De arról, hogy létezik „menő vállalkozó”, kinek 40 luxus mulatója van, több jól fizetett, magasrangú rendőre -volt, aki havi 1 millió forint juttatással, s arról, hogy 430 millió kp-t találhatnak egy lakásban -, bizony nem.
S arról sem, hogy bizonyos Dunába fulladtakat e mulatókban látták utoljára. Ma már a sajtó e mulatók kellemetlen – tán kicsit részeg, tán kicsit hangos – vendégeinek egyszerű Dunába ejtéséről tárgyal. Volt, aki kiúszott, volt, aki nem. Íme, a vízi hullák keletkezése, üzletszerűleg.
Kedves Olvasóim!
Van egyáltalán fogalmunk arról, miben élünk 3 évtizede? És ki miatt, kinek érdekében? Megjegyezném, hogy Heller Ágnes kijelentésével életemben másodszor egyetértek! Belenyúlt a mélybe, nemzetünk pokoljárásának kulcskérdéseibe. Miért? Szerintem egyszerű a válasz: mert elkerülhetetlen volt.
Mert 100 éve kulcserők most nem tudják a választ. Lemerültek, lelepleződtek. Szakadozik 100 év mítosza, mert szétfeszítette az általuk teremtett valóság: valaha „létező szocializmus”-nak hívták. A szebb jövőt 100 év óta ígérik: ma benne élünk.
És nem 20 év hazugság, hanem 100. „Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk éjjel”. Hát van-e őszintébb politikus, mint Őszödön?
Heller Ágnes a tihanyi echo!
Valakik ismét „szivárogtattak” a szocialistáknál. Most – az őszödi beszéd hatodik évfordulóján – kikerült az internetre az MSZP szigorúan titkos stratégiai terve. Ennek alapján készülnek fel a 2014-es választásokra. Egy szuperkoncepció, amivel szerintük majd sikeresen lesöprik a Fidesz–KDNP-kormányt. Ritkán szoktam szocialista stratégiákat olvasni, de most megtettem. Érdekes olvasmány, igaz, állítólag van már újabb is.
A címe „Baloldaliság. Remény. Erő.” – így, MSZP-s egyszerűséggel. Hogy a baloldaliság nem bűn önmagában, az tiszta dolog. Nagyszerű baloldali politikusokat ismerhettem meg, hallgathattam, nézhettem a televízióban. Olyanokat, mint Willy Brandt vagy Helmut Schmidt. Schmidtet még most is gyakran hallgatom. Túl a kilencvenen, még mindig Európa egyik legnagyobb baloldali gondolkodója. Megszólalásai, elemzései erőt sugároznak. Tartalmat, felkészültséget és tapasztalatot.
Jót tenne az ilyesmi a magyar szocialistáknak is, akik inkább panaszkodnak, hogy a választók kiábrándultak, fásultak. Hogy éppen az országot kilátástalan helyzetbe sodró MSZP-től várják a „reményt”, azt kétlem. Ellenkezőleg. Nagyon kevesen kívánják vissza a baloldalt. Tudják ezt persze ők maguk is. Talán ezért fogalmazták meg azt a harmadik elvüket, hogy ezen túl „erőt” kell a pártnak mutatnia. Mert bizony – vallják be – az „MSZP-t ma még a gyengeség szele lengi körül”.
Gyönyörű ez a „gyengeség szele”. A „lengi körül”-ről ne is beszéljünk. Ez a szellő olyan lengedező, hogy hosszú évek óta nem tudtak egy helyi kis választást sem megnyerni. Minden körvélemény-kutatás azt mutatja, hogy inkább a Jobbik felé csúsznak le. Hol van itt akkor az erő? A lengedező szellő? Vagy, hogy lesz ebből siker ezzel a harmatgyenge pártvezetéssel?
Olvasom, hogy elítéltek egy tanárembert. Nem mondok semmi véleményt, mert nem ismerem az ügyet. És főképpen a döntést nem kérdőjelezem meg. De nemrég a média tele volt tanárveréssel. A tanárt leütötték. A tanárt megrugdosták, és így tovább.
Csak elmesélek egy történetet. Volt egyszer egy iskola. Ugyanolyan volt, mint a többi, azaz mégsem ugyanolyan. Ide is gyerekek jártak, elsősorban tanulni. De bizony akadtak renitensek akkor is. Abban az időben a cselekedeteket attól függően, hogy mekkora vagy hányadik volt, különböző mértékben büntették. Volt az osztályfőnöki intő, volt az osztályfőnöki rovó és az igazgatói intő. És történetünk igazából itt kezdődik.
Volt a tantestületben egy tanár, hívjuk őt Nagy Frigyesnek, mert azon kívül, hogy osztályfőnök volt, történelmet tanított. Ő különbséget tett az egyszerű kis zsivány vagy a notórius rosszaság között. Ugyanis az írásbeli büntetéseket a szertárban át lehetett váltani fenekesre. Természetesen az átváltás csak a kis zsiványok részére volt megengedett. Akit a szertárba hívott Nagy tanár úr, mondhatnám, örömmel ment. A keményfa vonalzó megtette hatását, bűnösünk többé nem vétkezett. És otthon nem kellett aláíratni az intőt.
Teltek-múltak az évek és egy szalagavató alkalmából újra találkoztunk Nagy tanár úrral. Mi akkor megköszöntük neki a fenekeseket, mert úgy éreztük, hogy csak a helyes úton lehet járni. Arról már nem tettünk említést, hogy otthon hány fenekest úsztunk meg.
Hogy is mondta Thomas Mann? "Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Ne legyünk hát kicsinyesek, nézzünk bele ebbe a kútba, és élvezzük, hogy láthatunk egy történetet, nem egy, hanem több Józsefről, akik kiemelkedtek ebből a kútból. Ha nem is a néhai József magasságáig, de feljebb, mint előre jövendölhető lett volna.
Szanács, a valamikori Scanas falu a mai Somogysziltől északra feküdt, nevét Szanács szőlőhegy őrzi. Ezen immáron neves települést már az Árpád korban is emlegették, talán tudva, hogy „mily dicső utódok” hordozzák majd nevét a XXI. században.
Milyen volt a Szanácsi utca? Hát bizony, szilárd burkolat híján nyáron poros, ősszel, télen pedig sáros. A gyermek szemével visszaemlékezve azonban roppant élénk, mozgalmas hely volt, érdekes, dolgos felnőttekkel, igazi rosszcsont gyerekekkel. Egy valódi világ volt, egy kisfalu mikroközössége. Mivel a szőlőhegyre a Szanácsi utcán át vezetett az út, ezért az egyik, ha nem a legforgalmasabb utca volt a faluban. Az áthaladók hozták, vitték a híreket, ezért az utcában lakó asszonyokaz átlagnál jobban értesültek voltak, az utcácska egyfajta pletyka központként is működött.
Minden ember szerencsés, akinek a szívében, saját múltjának kútja mélyén ott van egy Szanácsi utca, egy ideális hely a gyermekkornak.
Gyermekként az évszakok körforgásában jártunk gyümölcs vadászatra, egyik portától a másikig. Volt, akinek remek korai cseresznyéje volt, aztán termett itt igazi ropogós nagy szemű cseresznye, talán a faluban a legjobb ilyen fa Ősziék kertjében állt. Aztán voltak híres szilva, barack, körte, alma termő helyek, és persze dió. A Gizi néniék kertjében álló diófára szinte naponta felmásztunk, sportból, hogy aztán ősszel marékszám együk tövében a vékonyhéjú, gyermekkézzel is könnyen törhető diót. Tyúkosék mögött volt egy üres telek, esténkét ott ment a foci csata, kicsik és nagyobbak üldözték a labdát, még ma is hallom a fülemben a gyerekzsivajt.
A gömbmászóka igazi közösségi fórum volt, minden szabadidőnket ott töltöttük. Megvoltak a leosztott helyek, kinek fent, kinek lent. Amikor eljött az idő – úgy délután fél öt körül –, mindenki ott volt, aki számított a játszótéren.
Mint egy zárt csoport, úgy működtünk: lógtunk a „szeren” fizikai és átvitt értelemben is. Mindent alaposan ki- és megbeszéltünk, amit napközben együtt átéltünk, közben pedig cserélgettük a kártyanaptárakat és tervezgettük, hogy ki mit vesz év végén a takarékbélyege árából.
Amikor nem a közösségi fórumunkon lógtunk, lélekben akkor is együtt voltunk: cseteltünk – bár kezdetlegesebb formában, mint a mai gyerekek. Apró füzetekbe írogattunk otthon, amit másnap kicseréltünk és még órák alatt elolvastunk, megválaszoltunk.
A világ változik, a gyerekek nem. Szükségük van egymásra, a saját közösségi fórumukra és hogy lélekben akkor is együtt lehessenek, amikor egyedül vannak otthon, vagy már éppen rájuk oltjuk a lámpát.
A világ változik, a játszótereket szabványosítják. Már nincsenek fémmászókák – zsiráf, rakéta vagy gömbformájúak -, már nincs felpúposodott aszfalt, beton ping-pong asztal. Vannak EU-konform játszóeszközök rugalmas ütéscsillapító talajra telepítve és vannak virtuális közösségi fórumok.
Azt mondják, a Facebook veszélyes… Nem tudom. A játszótér is az volt – de túléltük, mert megtanították, hogyan kell túlélni. A napokban egy kaposvári retro-játszótér képét tettem ki a falra, eddig 116-an lájkolták.
A hozzászólók egytől-egyig szerették a „veszélyes” játszóeszközöket - Papachrisztosz Andreasz görög származású szobrászművész térplasztikáját -, szerettek oda járni és túlélték. Szerintem a gyerekeink is túlélik majd a Facebookot – csak tanítsuk meg őket okosan használni!
Kisgyermekkorom óta ismerem. Tenyeremben elfér a somogyi parasztbarack. Akkor szőlők közé ültették, s többségében ma is onnan hozzák. Most kaptunk Bözsikétől egy kosárral.
Igen, a somogyi parasztbarack nem indulhat a szépségversenyen. Mérete a közepesnél kisebb és szinte mindig rozsdás, mondhatni ragyás. Talán a radai rosseb hangulat megjelenítője. Míg belé nem harapunk.
No, akkor kérem a kedves olvasót, vegyen meg egy kiló barackot 350-500 forintért, kóstolja meg, és utána a somogyi parasztbarackot!
Ha megengedik, én a somogyi parasztbaracknál maradok. Szoktam kapni, de venni nem lehet! Ilyen rozsdás vagy éppen ragyás barackot nem vesz át semmilyen multi. Ott csak szépet lehet kapni!
Kicsit keményebb a „bubblegum”-nál, az órákig rágható guminál, tehát rágóguminál, bár erős az fogsorok nem ártanak. Néha még íze is akad, bár ritkán. Viszont van minden évszakban. A multiknál. Somogyi parasztbarack a multik standján sosem. A piacon is ritkán.
A szépség és forma mindenek előtt! Attól eladható az áru! Mert belekóstolni csak fizetés után lehet. Mikor megnyitom az internetet, minden 8. címszó:
„Levetkőzött?” vagy „Levetkőzik-e?”
Ez a piaci kínálat! Mindig akad kukkolni való! Látvány a világ! A tartalom másodlagos. S persze a neten nincs tartalomvizsgálat. Csak vágyfantázia. De hát erre épül a „valóságvilág”.
Én maradi pedig a somogyi parasztbarackot szeretem.
Olvasom, az az egyik nagy gondja az ellenzéknek, hogy a közoktatás vezetői tervezik, hogy újra kötelező lesz az iskolaköpeny. Ez pedig borzalmas dolog, hisz visszatérünk vele a legsötétebb Kádár-korszakba.
Arról már nem is beszélve, hogy nem liberális lépés az ilyesmi. Eltakarja az egyéniséget és hasonlók. Őszintén megmondom, nekem erről nincs ennyire kialakult véleményem. Nem is nagyon emlékszem rá, hogy hogyan is volt ez annak idején. A baj az – ha ez bajnak nevezhető -, hogy én a gimnáziumban a fiúkéra nem is, csak a lányok évről-évre szebbé váló iskolaköpenyére emlékszem. Hogy jó viselet volt-e, avagy sem, nem tudom. Női vélemények szerint jó volt. Az egyik internetes lap olvasója szerint egyenesen "tök jó dolog volt, és volt még ezen kívül jó pár dolog, ami jó volt".
Igen, valóban volt még pár dolog, ami nagyon jó volt. Például az, hogy fiatalok voltunk. És szerettünk iskolába járni. Akkor is, ha az én időmben is „állami általános iskola“ volt arra a régi, kopott épületre felírva, ahová jártam. Annak idején ez az államiság nem volt baj. A falumban ugyanis az "önkormányzat" – akkoriban tanácsnak hívták -, vezetője egy valamikori négyelemis suszter volt. Akinek az írással is gondjai voltak, nemhogy egy falu vezetésével. Hogy ő nevezze ki, irányítsa az iskolaigazgatót, komikus lett volna. Feljebb talán kicsit felkészültebb „elvtársak“ ültek a tanügyigazgatásban.
A Rákosi-korszak dühöngött, összevont osztályokkal, az egész országban egységes – magyarul: egyfajta -, ócska papírra nyomott tankönyvvel. Amit alig vártam már, hogy a kezembe vehessek azon az első szeptemberi napon. Nem is tudtam, hogy micsoda lehetőségtől fosztanak meg közben bennünket azzal, hogy a tanítónk nem válogathatott tíz-húsz alternatív tankönyv közül. Azért jól megtanultunk írni-olvasni. Ahogy – a könyvszakmában dolgozóként, és az olvasás mai problémáit jó ismerőként leírhatom - ez a mai fiatalok egy jelentős részéről sajnos nem mondható el.
Amikor a város lakossága még az igazak álmát alussza, a piac már ébredezik. Hajnalok hajnalán begördülnek a kereskedők gépjárművei és megkezdődik a kirakodás. Már az éjszaka elindulnak, hogy másnapra itt legyen a friss magyar zöldség-gyümölcs.
A levezetett sok száz kilométer megtette hatását, de mégsem láthatunk kialvatlan szemeket, fáradt arcokat. Sokan mondják, hogy ezt szokni kell, ez egy különleges életforma. Mondhatnánk úgy is, hogy csak a kemény fából faragott emberek bírják ezt az életvitelt. Ehhez is - mint sok máshoz - elhivatottság kell.
Mert itt bírni kell az időjárás viszontagságait. A metsző hideg szelet, havazást, esőt és forróságot. De a mieink kitartanak és nap mint nap csinálják. De közben az őstermelők is gyülekeznek, hozzák az otthon megtermelt áruikat. Van itt kérem zöldség-gyümölcs, méz, füstölt kolbász és még mi szem-szájnak ingere.
Mindenek elé elmondanám, hogy a turmix, mint olyan számomra nagyjából 100%-ban fogyaszthatatlan találmánya a gasztronómiának. Erre igen korán, még ifjú koromban rájöttem, amikor izomtömegem növelése céljából az akkoriban kapható fehérje porokból vásároltam egy jónak mondottat.
Nos, a történet lényege, leturmixoltam a banánt, ráöntöttem a tejet, bele a port, jól összeturmixoltam ismét, aztán a gyanús küllemű italt megpróbáltam meginni. Nem fárasztom tovább az olvasót: a tömegnövelő tömegcsökkentővé vált, mert három korty után annak rendje s módja szerint kidobtam a taccsot. Aztán volt még pár próbálkozásom ez ügyben különböző tuti receptekkel, melyek csak az összetevőkben, ám a végeredményben nem különböztek.
Csupán azért kezdtem írásomat egy ilyen gusztustalan mesével, hogy felkészülhessenek a további szintén gyomorpróbáló történetekre.
Nem csitul legalábbis itthon az azeri baltás esete. Róla annyit érdemes tudni, hogy hazafias indíttatásból, stílszerűen egy tescós baltával felaprította egy nálunk tartott nyelvtanfolyam keretében örmény tanulótársát, s közben a frissen tanult „Fuck your mother!!!”, mondókát hajtogatta ékes azeri akcentussal.
Nos, ezt a kedves, intelligens és mélyen hazafias úriembert kedves hazánk kiadta Azerbajdzsánnak, ahol ahelyett, hogy szépen bekasznizták volna, inkább kitüntették, a nyelvtanfolyami ismereteinek kreatív és szerintük hazafias felhasználásáért. Ebből kerekedett is némi diplomáciai-, és persze médiaribillió, az örmények tiltakoztak, megszakítottak, stb.
Részükről érthető reakció. Az ellenzék részéről is érthető, hiszen minden alkalmat meg kell ragadni a kormány ekézésére. A kormány pedig szintén érthetően védte a döntést, és szintén érthetően rettenetesen bénán próbálta eladni az egyébként eladhatatlant. Üzenem nekik: az ellenféltől is lehet tanulni néha, egy Horn Gyulai „Na, és” sem okozott volna nagyobb felfordulást, viszont szinte semmit nem rontott volna a hitelességen.
Hadd tegyem közkinccsé, saját mikro elemzésemet ez ügyben. Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy két régóta konfliktusban élő nép katonáit egy tanfolyam keretében oktassa William mester nyelvére, sőt még egy szobába is szállásolja el őket? Jó ötlet volt, az már bizonyos. A baltás szaktárs nem tett mást, csak amire múltja, szocializációja, s az adódó alkalom késztette, megölte népe ellenségét.
Ez a tette és a tett brutalitása ugyan idegen lehet tőlünk, ám valljuk meg, motivációi, sokkal „elfogadhatóbbak”, mint a néhány éve társukat kövekkel agyonverő gimnazistáké. A gimnazisták tette mellett még Azerbajdzsánban sem lenne érv. Az örmények felháborodása érthető, ám megkockáztatom, fordított esetben minden reakció fordítva játszódott volna le.