Zaklatás!

Azt hiszem, amiről most írok, nem csak velem esett meg, illetve még sokunkkal meg fog esni.

Ilyenkor én udvariasan csak annyit mondok, köszönöm, nem. Erre mérgesen lecsapják a telefont.

Halló!
Én a Kókler kft. alkalmazottja vagyok.
Önnek szerencséje van, a városukban lesz egy bemutató, amire meghívjuk önt.
Nagyon olcsó áron juthat különböző konyhafelszerelési cikkekhez (a rendes kereskedelmi ár tízszereséért). Ne engedje el a szerencséjét. A válaszom mindig a fent leírtak. A reakció ugyanaz.

Félreértés ne essék, én nem haragszom ezekre a telefonálókra. Ők ugyanis csak a munkájukat végzik. Hogy milyen a munkájuk, azt ki-ki vérmérséklete szerint értékelje. Ez a feladatuk, ezért kapnak ilyen-olyan fizetést, vagy mint kényszervállalkozók számlázhatnak. A megbízóik soha nincsenek a nyilvánosság előtt, mindig a háttérben húzódnak meg.

Halhatatlan építészek halála I. - Packh János értelmetlen halála

Mielőtt feltennénk a kérdést, hogy miért kellett Packh Jánosnak meghalnia, egy másik kérdésre is választ kell kapnunk: vajon ki volt Packh János? Ki volt az a 43 éves fiatal építész – ne felejtsük az igaz mondást, miszerint „az építész az ősz hajnál kezdődik!” – akit ereje teljében, gyönyörű munkákkal a háta mögött és ki tudja milyen tervekkel a fejében vérbe fagyva találtak egy reggelen saját konyhájában, majd a maga általa tervezett és kivitelezett kriptában temettek el?

Minden magyar ember ismeri a Bazilikát Esztergomban és legalább hallott a pannonhalmi apátság könyvtáráról, tornyáról. Nos, ezek a munkák Packh János keze nyomát dicsérik, de hosszasan mazsolázhatnánk még életművének kisebb-nagyobb remekei között.

A magyarországi klasszicista építészet osztrák származású jeles alakja 15 éves korában, 1811-ben Bécsben lakó építész nagybátyjához, Kühnel Pálhoz költözött és beiratkozott a képzőművészeti akadémiára. Alig egy év elteltével megkapta bizonyítványát, és Pestre került, ahol műszaki rajzolóként dolgozott. Miután Kühnel 1820 közepén megkapta a felkérést az esztergomi főszékesegyház és a prímási palota terveinek elkészítésére, segédnek maga mellé vette unokaöccsét.

Nagybátyja 1824. január 11-én bekövetkezett halála után Packh János átvette az esztergomi főszékesegyház építésének vezetését. Rudnay érsek 1831. évi halálával a munkálatok leálltak. Az egyházmegye irányítása a királyi kamara kezébe került, mert Zsigmond kora óta a főkegyúri jog értelmében csak az lehetett püspök, akit a király is és a pápa is elfogadott. A döntésig az egyházmegye a király tulajdonában volt, és a kamara kezelte annak dolgait.

1839. október 9-én éjjel váratlan látogató érkezett Packh János házába. A szomszédban lakó, a házba bejáratos szolga kereste fel a mestert, álmából ébresztve, sürgősen egy végrendelkezéshez hívva őt.

A kamara azonban gazdaságossági és esztétikai kifogásokra hivatkozva a költséges építkezést azonnal leállította. Azt sem engedélyezték, hogy Packh a tető nélküli fennálló oldalfalakra az időjárás viszontagságai ellen védő ideiglenes tetőt emeltessen. Az udvar Esztergomba küldte a bécsi Képzőművészeti Akadémia építészeti osztályának vezetőjét, Pietro Nobilét, aki szigorúan klasszicista stílusú ellenterveket készített, Packh Jánost pedig nem tartotta alkalmasnak az építések folytatására...

A szfinx orra

Állítólag a Szfinx orrát Napóleon katonái ágyúzták piszére. Hogy ez a tett történelmileg hasznos figyelemfelkeltés volt-e, én nem tudom. Mint ahogy József Attila sem tudta, mi fenyeget az estek csipkés árnyain. Ám azt nem állíthatom, hogy szoborrongálás ürügyén a döntés indoklását olvasva, mint romló halról a legyek, szétszállnának tőle álmaim, ettől nyugodtan alszom.

Mit hadoválok itt? Csupán azt, hogy a siófoki bíróság egy kis faluban álló szobor piros festékkel történő leöntését, társadalmilag hasznos figyelemfelkeltésnek minősítette, mintegy mentegetőzve, hogy elkövetőjét, ha minimálisan is, de el kell ítélnie.

Az ominózus szobor Kerekiben áll, s aki leöntötte nem más, mint a kaszinótojással nyilatkozatot kenegető ügyvéd. A szobor egyébként Horthy Miklóst ábrázolja, s a fából faragott királyfi analógiáját folytatva fából faragott lovas tengerészként kívánt volna bevonulni a magyar kultúrtörténetbe. Ám a gasztronómia némely elemét gerilla marketinggel népszerűsítő ügyvéd másként gondolta, s egy hajnalon gépkocsiba ült, 150 km-t autózott, hogy aztán a fakormányzót annak rendje, s módja szerint nyakon öntse piros festékkel.

Igazából én még elítélni sem tudom a tettét, magyarázni meg végképp nem. El nem tudom képzelni, mi mozgat egy tanult embert, amikor egy általa akár súlyosan megítélt személy szobrát indul megrongálni. Pakisztánban és Afganisztánban szokás mostanság szobrokat felrobbantani, ez tulajdonképpen annyi, mint tűket szurkálni a woodoo babákba, hogy kárt okozzanak a megmintázottnak. Azért az ember mást várna a táliboktól és mást egy fővárosi ügyvédtől.

Erdély, a megnevezhetetlen erő – II. rész

Karcsika megkérdezte, van-e testvérünk és megrökönyödve konstatálta, hogy nincs. Olyan sajnálattal szemlélt bennünket, mint ahogyan a milliárdos néz a hajléktalanra. A pénz nem ér semmit. Ennél sokkal többet ér, ha van kinek vinned az almáidat.

Erdély, a megnevezhetetlen erő - I. rész

Megérkeztünk a tordai rokonokhoz, akik rettenetesen gazdagok a szó igaz értelmében. Korlátlan idejük van számunkra, már 4 órakor a kapuban vártak ránk, este 7-ig kitartóan. Gondoskodó nyugalom ölelt körül bennünket, összejött a család apraja-nagyja.

No! Úgy tűnik, most pattant el a húr!

Tisztelt Olvasóim!

Minket orrunknál fogva vezettek! De ki láthatott bele a valóságba?

Én azért hosszú évek óta az átlagembernél talán mélyebb és tágabb szintről szerezhetek információt, s látok összefüggéseket, néha előre is. Tudtam korrupcióról, összefonódásokról, és van képem ezek történelmi kialakulásáról is. De arról, hogy létezik „menő vállalkozó”, kinek 40 luxus mulatója van, több jól fizetett, magasrangú rendőre -volt, aki havi 1 millió forint juttatással, s arról, hogy 430 millió kp-t találhatnak egy lakásban -, bizony nem.

S arról sem, hogy bizonyos Dunába fulladtakat e mulatókban látták utoljára. Ma már a sajtó e mulatók kellemetlen – tán kicsit részeg, tán kicsit hangos – vendégeinek egyszerű Dunába ejtéséről tárgyal. Volt, aki kiúszott, volt, aki nem. Íme, a vízi hullák keletkezése, üzletszerűleg.

Kedves Olvasóim!

Van egyáltalán fogalmunk arról, miben élünk 3 évtizede? És ki miatt, kinek érdekében? Megjegyezném, hogy Heller Ágnes kijelentésével életemben másodszor egyetértek! Belenyúlt a mélybe, nemzetünk pokoljárásának kulcskérdéseibe. Miért? Szerintem egyszerű a válasz: mert elkerülhetetlen volt.

Mert 100 éve kulcserők most nem tudják a választ. Lemerültek, lelepleződtek. Szakadozik 100 év mítosza, mert szétfeszítette az általuk teremtett valóság: valaha „létező szocializmus”-nak hívták. A szebb jövőt 100 év óta ígérik: ma benne élünk.

És nem 20 év hazugság, hanem 100. „Hazudtunk reggel, hazudtunk este, hazudtunk éjjel”. Hát van-e őszintébb politikus, mint Őszödön?

Heller Ágnes a tihanyi echo!

Erő, víziók és hamis remények

Valakik ismét „szivárogtattak” a szocialistáknál. Most – az őszödi beszéd hatodik évfordulóján – kikerült az internetre az MSZP szigorúan titkos stratégiai terve. Ennek alapján készülnek fel a 2014-es választásokra. Egy szuperkoncepció, amivel szerintük majd sikeresen lesöprik a Fidesz–KDNP-kormányt. Ritkán szoktam szocialista stratégiákat olvasni, de most megtettem. Érdekes olvasmány, igaz, állítólag van már újabb is.

A címe „Baloldaliság. Remény. Erő.”  – így, MSZP-s egyszerűséggel. Hogy a baloldaliság nem bűn önmagában, az tiszta dolog. Nagyszerű baloldali politikusokat ismerhettem meg, hallgathattam, nézhettem a televízióban. Olyanokat, mint Willy Brandt vagy Helmut Schmidt. Schmidtet még most is gyakran hallgatom. Túl a kilencvenen, még mindig Európa egyik legnagyobb baloldali gondolkodója. Megszólalásai, elemzései erőt sugároznak. Tartalmat, felkészültséget és tapasztalatot.

Jót tenne az ilyesmi a magyar szocialistáknak is, akik inkább panaszkodnak, hogy a választók kiábrándultak, fásultak. Hogy éppen az országot kilátástalan helyzetbe sodró MSZP-től várják a „reményt”, azt kétlem. Ellenkezőleg. Nagyon kevesen kívánják vissza a baloldalt. Tudják ezt persze ők maguk is. Talán ezért fogalmazták meg azt a harmadik elvüket, hogy ezen túl „erőt” kell a pártnak mutatnia. Mert bizony – vallják be – az „MSZP-t ma még a gyengeség szele lengi körül”.

Gyönyörű ez a „gyengeség szele”. A „lengi körül”-ről ne is beszéljünk. Ez a szellő olyan lengedező, hogy hosszú évek óta nem tudtak egy helyi kis választást sem megnyerni. Minden körvélemény-kutatás azt mutatja, hogy inkább a Jobbik felé csúsznak le. Hol van itt akkor az erő? A lengedező szellő? Vagy, hogy lesz ebből siker ezzel a harmatgyenge pártvezetéssel?

Quid novi?

Olvasom, hogy elítéltek egy tanárembert. Nem mondok semmi véleményt, mert nem ismerem az ügyet. És főképpen a döntést nem kérdőjelezem meg. De nemrég a média tele volt tanárveréssel. A tanárt leütötték. A tanárt megrugdosták, és így tovább.

Csak elmesélek egy történetet. Volt egyszer egy iskola. Ugyanolyan volt, mint a többi, azaz mégsem ugyanolyan. Ide is gyerekek jártak, elsősorban tanulni. De bizony akadtak renitensek akkor is. Abban az időben a cselekedeteket attól függően, hogy mekkora vagy hányadik volt, különböző mértékben büntették. Volt az osztályfőnöki intő, volt az osztályfőnöki rovó és az igazgatói intő. És történetünk igazából itt kezdődik.

Volt a tantestületben egy tanár, hívjuk őt Nagy Frigyesnek, mert azon kívül, hogy osztályfőnök volt, történelmet tanított. Ő különbséget tett az egyszerű kis zsivány vagy a notórius rosszaság között. Ugyanis az írásbeli büntetéseket a szertárban át lehetett váltani fenekesre. Természetesen az átváltás csak a kis zsiványok részére volt megengedett. Akit a szertárba hívott Nagy tanár úr, mondhatnám, örömmel ment. A keményfa vonalzó megtette hatását, bűnösünk többé nem vétkezett. És otthon nem kellett aláíratni az intőt.

Teltek-múltak az évek és egy szalagavató alkalmából újra találkoztunk Nagy tanár úrral. Mi akkor megköszöntük neki a fenekeseket, mert úgy éreztük, hogy csak a helyes úton lehet járni. Arról már nem tettünk említést, hogy otthon hány fenekest úsztunk meg.

A Szanácsi utca

Hogy is mondta Thomas Mann? "Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” Ne legyünk hát kicsinyesek, nézzünk bele ebbe a kútba, és élvezzük, hogy láthatunk egy történetet, nem egy, hanem több Józsefről, akik kiemelkedtek ebből a kútból. Ha nem is a néhai József magasságáig, de feljebb, mint előre jövendölhető lett volna.

Szanács, a valamikori Scanas falu a mai Somogysziltől északra feküdt, nevét Szanács szőlőhegy őrzi. Ezen immáron neves települést már az Árpád korban is emlegették, talán tudva, hogy „mily dicső utódok” hordozzák majd nevét a XXI. században.

Milyen volt a Szanácsi utca? Hát bizony, szilárd burkolat híján nyáron poros, ősszel, télen pedig sáros. A gyermek szemével visszaemlékezve azonban roppant élénk, mozgalmas hely volt, érdekes, dolgos felnőttekkel, igazi rosszcsont gyerekekkel. Egy valódi világ volt, egy kisfalu mikroközössége. Mivel a szőlőhegyre a Szanácsi utcán át vezetett az út, ezért az egyik, ha nem a legforgalmasabb utca volt a faluban. Az áthaladók hozták, vitték a híreket, ezért az utcában lakó asszonyokaz átlagnál jobban értesültek voltak, az utcácska egyfajta pletyka központként is működött.

Minden ember szerencsés, akinek a szívében, saját múltjának kútja mélyén ott van egy Szanácsi utca, egy ideális hely a gyermekkornak.

Gyermekként az évszakok körforgásában jártunk gyümölcs vadászatra, egyik portától a másikig. Volt, akinek remek korai cseresznyéje volt, aztán termett itt  igazi ropogós nagy szemű cseresznye, talán a faluban a legjobb ilyen fa Ősziék kertjében állt. Aztán voltak híres szilva, barack, körte, alma termő helyek, és persze dió. A Gizi néniék kertjében álló diófára szinte naponta felmásztunk, sportból, hogy aztán ősszel marékszám együk tövében a vékonyhéjú, gyermekkézzel is könnyen törhető diót. Tyúkosék mögött volt egy üres telek, esténkét ott ment a foci csata, kicsik és nagyobbak üldözték a labdát, még ma is hallom a fülemben a gyerekzsivajt.

A gömbmászóka, avagy a közösségi fórum

A gömbmászóka igazi közösségi fórum volt, minden szabadidőnket ott töltöttük. Megvoltak a leosztott helyek, kinek fent, kinek lent. Amikor eljött az idő – úgy délután fél öt körül –, mindenki ott volt, aki számított a játszótéren.

Mint egy zárt csoport, úgy működtünk: lógtunk a „szeren” fizikai és átvitt értelemben is. Mindent alaposan ki- és megbeszéltünk, amit napközben együtt átéltünk, közben pedig cserélgettük a kártyanaptárakat és tervezgettük, hogy ki mit vesz év végén a takarékbélyege árából.

Amikor nem a közösségi fórumunkon lógtunk, lélekben akkor is együtt voltunk: cseteltünk – bár kezdetlegesebb formában, mint a mai gyerekek. Apró füzetekbe írogattunk otthon, amit másnap kicseréltünk és még órák alatt elolvastunk, megválaszoltunk.

A világ változik, a gyerekek nem. Szükségük van egymásra, a saját közösségi fórumukra és hogy lélekben akkor is együtt lehessenek, amikor egyedül vannak otthon, vagy már éppen rájuk oltjuk a lámpát.

A világ változik, a játszótereket szabványosítják. Már nincsenek fémmászókák – zsiráf, rakéta vagy gömbformájúak -, már nincs felpúposodott aszfalt, beton ping-pong asztal. Vannak EU-konform játszóeszközök rugalmas ütéscsillapító talajra telepítve és vannak virtuális közösségi fórumok.

Azt mondják, a Facebook veszélyes… Nem tudom. A játszótér is az volt – de túléltük, mert megtanították, hogyan kell túlélni. A napokban egy kaposvári retro-játszótér képét tettem ki a falra, eddig 116-an lájkolták.

A hozzászólók egytől-egyig szerették a „veszélyes” játszóeszközöket - Papachrisztosz Andreasz görög származású szobrászművész térplasztikáját -, szerettek oda járni és túlélték. Szerintem a gyerekeink is túlélik majd a Facebookot – csak tanítsuk meg őket okosan használni!