Savanyú hírturmix
Mindenek elé elmondanám, hogy a turmix, mint olyan számomra nagyjából 100%-ban fogyaszthatatlan találmánya a gasztronómiának. Erre igen korán, még ifjú koromban rájöttem, amikor izomtömegem növelése céljából az akkoriban kapható fehérje porokból vásároltam egy jónak mondottat.
Nos, a történet lényege, leturmixoltam a banánt, ráöntöttem a tejet, bele a port, jól összeturmixoltam ismét, aztán a gyanús küllemű italt megpróbáltam meginni. Nem fárasztom tovább az olvasót: a tömegnövelő tömegcsökkentővé vált, mert három korty után annak rendje s módja szerint kidobtam a taccsot. Aztán volt még pár próbálkozásom ez ügyben különböző tuti receptekkel, melyek csak az összetevőkben, ám a végeredményben nem különböztek.
Csupán azért kezdtem írásomat egy ilyen gusztustalan mesével, hogy felkészülhessenek a további szintén gyomorpróbáló történetekre.
Nem csitul legalábbis itthon az azeri baltás esete. Róla annyit érdemes tudni, hogy hazafias indíttatásból, stílszerűen egy tescós baltával felaprította egy nálunk tartott nyelvtanfolyam keretében örmény tanulótársát, s közben a frissen tanult „Fuck your mother!!!”, mondókát hajtogatta ékes azeri akcentussal.
Nos, ezt a kedves, intelligens és mélyen hazafias úriembert kedves hazánk kiadta Azerbajdzsánnak, ahol ahelyett, hogy szépen bekasznizták volna, inkább kitüntették, a nyelvtanfolyami ismereteinek kreatív és szerintük hazafias felhasználásáért. Ebből kerekedett is némi diplomáciai-, és persze médiaribillió, az örmények tiltakoztak, megszakítottak, stb.
Részükről érthető reakció. Az ellenzék részéről is érthető, hiszen minden alkalmat meg kell ragadni a kormány ekézésére. A kormány pedig szintén érthetően védte a döntést, és szintén érthetően rettenetesen bénán próbálta eladni az egyébként eladhatatlant. Üzenem nekik: az ellenféltől is lehet tanulni néha, egy Horn Gyulai „Na, és” sem okozott volna nagyobb felfordulást, viszont szinte semmit nem rontott volna a hitelességen.
Hadd tegyem közkinccsé, saját mikro elemzésemet ez ügyben. Nem tudom, kinek volt az ötlete, hogy két régóta konfliktusban élő nép katonáit egy tanfolyam keretében oktassa William mester nyelvére, sőt még egy szobába is szállásolja el őket? Jó ötlet volt, az már bizonyos. A baltás szaktárs nem tett mást, csak amire múltja, szocializációja, s az adódó alkalom késztette, megölte népe ellenségét.
Ez a tette és a tett brutalitása ugyan idegen lehet tőlünk, ám valljuk meg, motivációi, sokkal „elfogadhatóbbak”, mint a néhány éve társukat kövekkel agyonverő gimnazistáké. A gimnazisták tette mellett még Azerbajdzsánban sem lenne érv. Az örmények felháborodása érthető, ám megkockáztatom, fordított esetben minden reakció fordítva játszódott volna le.
Gondoljunk csak Trianonra, vagy annak későbbi kezelésére, illetve a szabadság nagy védelmezőjének, az USA-nak az akcióira, melyek bár próbáltak eszmék mögé bújni, ám mindig kilógott Mammon patája a fehérnek hazudott palást alól.
A magyar kormánynak ez ügyben jó döntése nem lehetett. Mindegy, sejtették-e az azeriek lépését vagy sem, ha nem adjuk ki a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően a nyelvzsenit, akkor az azeriek verik a tamtamot, szakítják meg a diplomáciai kapcsolatot stb. Ha azt nézzük, hogy az örményekkel durván évi 90 millió forintnyi forgalmat bonyolítunk, s potenciálisan ebben a kapcsolatban sokkal több nincsen.
Ezzel szemben az azerieknek bőven van gázuk, olajuk és így tetemes bevételeik, hogy bővítsék velünk a jelenleg szintén nem nagy volumenű kapcsolatot. Racionálisan nézve a kérdést, az elkerülhetetlen kiadatás gazdasági mérlege pozitív lehet, a politikában pedig az erkölcs csak sokadlagos. Gondoljunk csak Trianonra, vagy annak későbbi kezelésére, illetve a szabadság nagy védelmezőjének, az USA-nak az akcióira, melyek bár próbáltak eszmék mögé bújni, ám mindig kilógott Mammon patája a fehérnek hazudott palást alól.
Bár még szólnak a dobok, majd elhallgatnak, miként egy nagy klasszikus mondta: majd hazamennek. Folytassuk hát vele, hiszen ennyi gusztustalanság után nagy étvágyunk már amúgy sem lehet. Igen, a mi Ferencünknek, a pápaiból szemlőhegyivé avanzsáltnak sem volt étvágya a héten, s ő ezt az amúgy aggodalomra okot adó tünetet igen pragmatikusan kihasználva éhségsztrájkba kezdett.
Természetesen ez a nemes tett szintén megkülönböztetett médiafigyelemnek örvendett a héten. Íme, az ember, ki nem eszik, csak beszél. Természetesen félti a demokráciát és ezért hajlandó ledobni pár kilót gömbölyödni látszó alakjáról. Sajnos Vadai Ágnes csupán napi egy órára csatlakozott, pedig elnézve auráján túlterjeszkedő idomait, egy komplett részvétellel nemcsak a demokráciát menthette volna meg, hanem önmagának, és a parlamenti közvetítéseket nézőknek is kollektív esztétikai előnyöket is biztosíthatott volna. Na, mindegy, ha már így alakult, örüljünk, hogy mindenki túlélte a nagy kalandot, sőt a záró tüntetésen vagy min igen jó erőben féltették tovább a demokráciát, mintha az a lehetséges lenne a maga jelentésében.
Mert mit is jelent a szó? Demokrácia, a nép uralma. Jól hangzik, de uralkodhat-e valójában a nép? Természetesen nem, hiszen az feltételezné, hogy a nép, vagyis a népesség minden tagja tisztában van az őt érintő ügyekkel, mert döntést, jót, csak az tud hozni, aki rendelkezik a döntéshez szükséges információkkal. Ergo demokrácia nem csak nálunk, de máshol sincs, és nem is lesz, mert lehet-e demokratikus egy ország, ahol az államnak titkai vannak, vagyis a végrehajtó eltitkolhat bármit az uralkodó elől? A nyúl viszi a puskát, hagyjuk is, mert a végén magam is éhségsztrájkba kezdek.
Nem tudom, valami-e, sőt azt sem tudom, ez mitől hír, ha ezredes, hát ezredes, ha nem tetszik, el kell osztani tízzel, ha még akkor is sok, százzal. Leírom a képletet: 1000/100=10, probléma megoldva.
„Hogy rázzuk a rongyot, nézz rám tizedes
Nézz rám, soha nem leszek ezredes!”
A végére kellene valami bíztató, ám erre a hétre sem jósolok jobbakat hírfronton. Azt azonban megígérhetem, hogy ennyi gusztustalanságról egy blogon belül most egy ideig megint nem írok.