Quid novi?
Ha két ember találkozik hosszú idő után, mindig ez a kérdés: mi újság? Néha sablonos válaszok hangzanak el. Semmi különös. Minden rendben! Vagy minden rossz, semmi nem jó.
A dolgok lényege, hogy mindig legyen újság. És újság mindig van. Most éppen az, hogy újra magasabb a születések száma, mint az utóbbi pár évben. Ennek csak örülni lehet. Bízom benne, hogy Kaposvár életfája hamar kizöldell és lehet ültetni a következőt. Mert az én olvasatomban ahol nő a születések száma, ott nő a jövőbe vetett bizalom.
De más újság is van, hazánk a harmadik helyen áll az új autók értékesítésében. Ahol a gépjárművek értékesítése nő, ott nő az életszínvonal. Mivel az autógyártás húzóágazat, ennek csak örülni lehet. Természetesen vannak még árnyékok, és ezekről is beszélni kell. Szeretném, ha az építőipar is újra csúcsokat döngetne. Elkápráztatna szebbnél szebb épületekkel.
De ugyanígy jó lenne, ha a többi ágazat is a növekedés mezejére lépne. Optimista vagyok, és már látom az alagút végében a fényt. És az nem a szembe jövő vonat.
De van más újság is. Olvasom, hogy elítéltek egy tanárembert. Nem mondok semmi véleményt, mert nem ismerem az ügyet. És főképpen a döntést nem kérdőjelezem meg. De nemrég a média tele volt tanárveréssel. A tanárt leütötték. A tanárt megrugdosták, és így tovább.
Csak elmesélek egy történetet. Volt egyszer egy iskola. Ugyanolyan volt, mint a többi, azaz mégsem ugyanolyan. Ide is gyerekek jártak, elsősorban tanulni. De bizony akadtak renitensek akkor is. Abban az időben a cselekedeteket attól függően, hogy mekkora vagy hányadik volt, különböző mértékben büntették. Volt az osztályfőnöki intő, volt az osztályfőnöki rovó és az igazgatói intő. És történetünk igazából itt kezdődik.
Volt a tantestületben egy tanár, hívjuk őt Nagy Frigyesnek, mert azon kívül, hogy osztályfőnök volt, történelmet tanított. Ő különbséget tett az egyszerű kis zsivány vagy a notórius rosszaság között. Ugyanis az írásbeli büntetéseket a szertárban át lehetett váltani fenekesre. Természetesen az átváltás csak a kis zsiványok részére volt megengedett. Akit a szertárba hívott Nagy tanár úr, mondhatnám, örömmel ment. A keményfa vonalzó megtette hatását, bűnösünk többé nem vétkezett. És otthon nem kellett aláíratni az intőt.
Teltek-múltak az évek és egy szalagavató alkalmából újra találkoztunk Nagy tanár úrral. Mi akkor megköszöntük neki a fenekeseket, mert úgy éreztük, hogy csak a helyes úton lehet járni. Arról már nem tettünk említést, hogy otthon hány fenekest úsztunk meg.
