Iskolaköpennyel a jövő ellen – vagy mellette
Arról már nem is beszélve, hogy nem liberális lépés az ilyesmi. Eltakarja az egyéniséget és hasonlók. Őszintén megmondom, nekem erről nincs ennyire kialakult véleményem. Nem is nagyon emlékszem rá, hogy hogyan is volt ez annak idején. A baj az – ha ez bajnak nevezhető -, hogy én a gimnáziumban a fiúkéra nem is, csak a lányok évről-évre szebbé váló iskolaköpenyére emlékszem. Hogy jó viselet volt-e, avagy sem, nem tudom. Női vélemények szerint jó volt. Az egyik internetes lap olvasója szerint egyenesen "tök jó dolog volt, és volt még ezen kívül jó pár dolog, ami jó volt".
Igen, valóban volt még pár dolog, ami nagyon jó volt. Például az, hogy fiatalok voltunk. És szerettünk iskolába járni. Akkor is, ha az én időmben is „állami általános iskola“ volt arra a régi, kopott épületre felírva, ahová jártam. Annak idején ez az államiság nem volt baj. A falumban ugyanis az "önkormányzat" – akkoriban tanácsnak hívták -, vezetője egy valamikori négyelemis suszter volt. Akinek az írással is gondjai voltak, nemhogy egy falu vezetésével. Hogy ő nevezze ki, irányítsa az iskolaigazgatót, komikus lett volna. Feljebb talán kicsit felkészültebb „elvtársak“ ültek a tanügyigazgatásban.
A Rákosi-korszak dühöngött, összevont osztályokkal, az egész országban egységes – magyarul: egyfajta -, ócska papírra nyomott tankönyvvel. Amit alig vártam már, hogy a kezembe vehessek azon az első szeptemberi napon. Nem is tudtam, hogy micsoda lehetőségtől fosztanak meg közben bennünket azzal, hogy a tanítónk nem válogathatott tíz-húsz alternatív tankönyv közül. Azért jól megtanultunk írni-olvasni. Ahogy – a könyvszakmában dolgozóként, és az olvasás mai problémáit jó ismerőként leírhatom - ez a mai fiatalok egy jelentős részéről sajnos nem mondható el.
Nem is nagyon emlékszem rá, hogy hogyan is volt ez annak idején. A baj az – ha ez bajnak nevezhető -, hogy én a gimnáziumban a fiúkéra nem is, csak a lányok évről-évre szebbé váló iskolaköpenyére emlékszem.
A gimnázium se volt olyan "lezser", mint talán manapság. Ez persze bizonyos mértékben természetes és normális is, ha nem is mindenben. A kollégiumban mi hatkor keltünk, mosakodás, tanulás fél héttől fél nyolcig, majd reggeli. Kötelező egyensapkában indulás a gimnáziumba. Egy-fél kettőkor ebéd, utána rövid "kimenő", négytől hatig tanulás, szigorú tanári felügyelet alatt, majd vacsora. Amit lazább konzultációs időszak, netán hetente egy-két este rövid tévénézés követett.
Hogy ebbe az “antiliberális”, szigorú oktatásba nem haltunk bele, azt sok-sok ezer volt kollégista társam tanúsíthatja. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni – nagyon jól ismerve a mai egyetemisták színvonalát -, jóval felkészültebben mentünk egyetemre, főiskolára, mint mostanság.
Ezzel nem szeretném megbántani mai tanár kollégáimat, hisz jól tudom, hogy milyen gondokkal küzdenek. De a magam részéről nagyon is örülök annak - az ő érdekükben is -, hogy az új oktatási szisztéma sokkal többet próbál meríteni a múltból, mint liberális vagy szocialista elődei. Az sem zavar, hogy ezzel kötelező lesz újra az iskolaköpeny.
Annak meg külön örülök, hogy szombaton a Táncsics Gimnáziumban, a 45. érettségi találkozónkon, nagyon jót fogunk beszélgetni arról, hogy hogyan is volt ez annak idején.
