Még nem gondoltunk a karácsonyra, az ajándékokra. Azóta bizonyára már ők is járják az üzleteket. Ahogy én is megvettem az unokámnak az alvós babát. Pont olyant, amilyenről régebben mindig azt mondtam, „hogy na, ilyen giccset én sohasem fogok megvenni”. És tessék, itt van. Mozog keze-lába, és valami furcsa nyelven gügyög is. Ami miatt mégis megkedveltem, az az, hogy szép az arca, és boldog-vidáman nevetni is tud. Gondoltam, milyen jó lesz hallani, amint együtt kacag majd Rozikával a karácsonyfa alatt.
Bizony, ezt hozza a kor, és az ünnep kedves olvasóim. Talán nem véletlen, hogy a várost járva egy Márai-írás jutott eszembe. Karácsony előtt ő is nézte a kirakatokat. Mivel már egyedül élt, azon morfondírozott, hogy mit is vegyen – magának. Mígnem szomorúan megállapította, hogy tulajdonképpen öregségére már mindene van. Karórája, svájci bicskája, nyakkendője és minden, amit ilyenkor ajándékba szokott kapni az ember. És csendben hazaballagott.
Ha már megemlítettük, akkor fejezzük is be Máraival. Nem azért, mert divatos, nem is azért, mert annak idején mi a gimnáziumban egy sort sem tanulhattunk tőle. Jóllehet a legnagyobb íróink egyike. Kár, hogy betartotta fogadalmát, hogy addig nem lép újra magyar földre, amíg az orosz hadsereg itt van. Tragikus, hogy pár hónappal a kivonulásuk előtt húzta meg San Diegóban pisztolya ravaszát. Ezeket a biztató szavakat ő hagyta ránk örökül: „Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet csoda nélkül élni.”
Csodákra mostanság is nagy szükségünk van. Bekövetkeztükben bízva kívánok kellemes ünnepeket és sikeres 2013-at minden hűséges kaposvári és somogyi olvasómnak.
