Karácsonyi ez-az, 2013 előtt
Karácsony táján egyszer jártam Kaposváron. A város ünnepi díszei és hangulata semmivel nem különbözött egy nyugati kisvárosétól. Mindig megállapítom, hogy nagyon élhető város ez. És igen sokat fejlődött. Olyan barátságos emberekkel pedig, mint a somogyiak, sehol máshol nem találkoztam.
Legutóbb ottjártamkor, az érettségi találkozónkon olyan barátsággal beszélgettünk egymással, mintha nem is telt volna el közben az a néhány évtized. Igaz, volt egy „barátságtalan” megjegyzés is: „A fiúk nagyon megöregedtek, a lányok meg nagyon jól néznek ki” – összegezte cserfesen benyomásait az egyik osztálytársnőm, hazafelé menet. Na ja, néztem rá. Azért amikor kiszállt, csak-csak belenéztem a tükörbe.
Kedvem lenne ennek a találkozónak a kapcsán is egy kicsit politizálni, elemezgetni magunkon keresztül ezt a nekünk kedves, de mégis furcsa magyar társadalmat. Mert a mi kis osztályközösségünkben is benne van az egyszerű és a komplikált, ahogy az öröm és a tragikum is. De nem teszem, megígértem a szerkesztőnek, hogy ez az évadzáró jegyzetem nem a politikáról fog szólni.
A találkozónkon sem a politika, sőt nem is mi magunk voltunk a fontosak. Hanem a gyerekeink, az unokáink. A lányok sorra szedték elő a fényképeiket a „gyerek” esküvőjéről, a lány „jóképű” vőlegényéről, egy színes magazint a manöken nagylányról, vagy éppen a telefonjaikat az unokák képeivel. Mi fiúk - pontosabban öregurak -, udvariasan megnéztük mindet. Dicsértünk, „ez igen”, „nahát”, és hasonlókat mondva. Ahogy ilyenkor illik.
Én is megvettem az unokámnak az alvós babát. Pont olyant, amilyenről régebben mindig azt mondtam, „hogy na, ilyen giccset én sohasem fogok megvenni”. És tessék, itt van. Mozog keze-lába, és valami furcsa nyelven gügyög is.
Még nem gondoltunk a karácsonyra, az ajándékokra. Azóta bizonyára már ők is járják az üzleteket. Ahogy én is megvettem az unokámnak az alvós babát. Pont olyant, amilyenről régebben mindig azt mondtam, „hogy na, ilyen giccset én sohasem fogok megvenni”. És tessék, itt van. Mozog keze-lába, és valami furcsa nyelven gügyög is. Ami miatt mégis megkedveltem, az az, hogy szép az arca, és boldog-vidáman nevetni is tud. Gondoltam, milyen jó lesz hallani, amint együtt kacag majd Rozikával a karácsonyfa alatt.
Bizony, ezt hozza a kor, és az ünnep kedves olvasóim. Talán nem véletlen, hogy a várost járva egy Márai-írás jutott eszembe. Karácsony előtt ő is nézte a kirakatokat. Mivel már egyedül élt, azon morfondírozott, hogy mit is vegyen – magának. Mígnem szomorúan megállapította, hogy tulajdonképpen öregségére már mindene van. Karórája, svájci bicskája, nyakkendője és minden, amit ilyenkor ajándékba szokott kapni az ember. És csendben hazaballagott.
Ha már megemlítettük, akkor fejezzük is be Máraival. Nem azért, mert divatos, nem is azért, mert annak idején mi a gimnáziumban egy sort sem tanulhattunk tőle. Jóllehet a legnagyobb íróink egyike. Kár, hogy betartotta fogadalmát, hogy addig nem lép újra magyar földre, amíg az orosz hadsereg itt van. Tragikus, hogy pár hónappal a kivonulásuk előtt húzta meg San Diegóban pisztolya ravaszát. Ezeket a biztató szavakat ő hagyta ránk örökül: „Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet csoda nélkül élni.”
Csodákra mostanság is nagy szükségünk van. Bekövetkeztükben bízva kívánok kellemes ünnepeket és sikeres 2013-at minden hűséges kaposvári és somogyi olvasómnak.
