Vágyakozó várakozás

Várni sok mindent lehet. Úgy általában a nyarat, nyáron a telet. A lottó ötöst, ha már végképp nincs mit. A fehér lovat, ami aztán bringa vagy traktor lesz. A hónap elejét, főleg hónap végén, nagyon.

Egy üzenetet, ami aztán nem is szól semmiről, csak jön. De nem is az a lényeg. A nyaralást, aztán a végén, hogy már milyen jó lesz otthon. Egy pillantást, amiről azt lehet hinni, hogy jelent valamit, pedig csak talán. A változást, amire lehet, hogy nincs is, vagy nem úgy van szükségünk. A találkozást, aminek minden lehetséges másodpercét el lehet képzelni, hogy aztán a valóság rácáfoljon.

A módszer is többféle. Lehet az esélytelenek nyugalmával. Látszólag nyugodtan, de belül már majd szétvet a mikor. A bizonytalanság, hogy érdemes-e vagy nem, na, az a legrosszabb. Csak zakatolnak és kattognak a fogaskerekek. A mérleg két serpenyőjében úgy pakolgatni a dolgokat, hogy végül a nyugalmat hozó irányba billenjen el. S amikor nincs is mit várni, az egyenlő a halállal. 

Kétszázhúsz felett...

Nemrég született, cseri lányként- mint tudjuk. Én a 80-as években találkoztam Vele először kolléganőként. Nagyobbik lánykáink közel egy időben születtek, ami jó lehetőség volt arra, hogy a főzelékeken pelenkákon túl sok-sok asszonyos témát kibeszéljünk. A mindennapi dolgok tekintetében általában egyezett a véleményünk, de amit én csak nagyon egyszerűen tudtam megfogalmazni, azt Gabi mindig képes volt kőkeményen, színesen és szabatosan kimondani.

Igen, kimondani. Mindig irigyeltem ezért. Még én is megnyugodtam, amikor Ő „kimondta” a frankót. Őszinte és hatékony beszélgetéseink voltak és vannak ma is. Ez a barátság olyan, hogy mindig tudjuk ugyanott folytatni. Sosem csalatkoztam benne.

A diákok nagyon szerették, mert nem úgy tanította az irodalmat és a nyelvtant, hogy saját véleményt ráerőltette volna a fiatalokra, hanem kihozta belőlük a tudást, ami - valljuk be - idővel egyre nehezebb feladat lett. Középiskolás korában intenzíven foglalkozott a reál tárgyakkal, talán ezért is ilyen világos és összeszedett a stílusa.

Két kapitális botrány!

A nagy nyerő a (magát) politikai celeb(nek képzelő) Fletó Nagy Imrére emlékezve ismét kurvának nevezte Magyarországot, immár szokása szerint. A trágárságoktól, indulatoktól dús és a politikában, de minden kultúrával valaha találkozott társaságokban aligha elfogadható beszéd - úgy tűnik - azon tömegek kedvét keresi, akiknél ez a stílus. A proletárinternacionalizmus kis hazai kultúrája!

Esélye persze nincsen! Gyurcsány ma indulatkontroll nélküli lúzer, ki lerántja magával azt is, aki a bizalmi szavazáson feltétlen híve volt. Groteszk: zuhanórepülésbe kerül általa az egész (ál)baloldal, kiknek persze szellemi jogelődjei, egykor, 1945 után a szociáldemokráciát sőt a magyar kommunistákat is kicsinálták.

Tisztelt Olvasó!

E két botrányos történet minden gondolkodónak, legyen akár baloldali vagy nemzeti oldali  sok információt és tájékozódást nyújt ahhoz, hogy nemzetünket és saját magát jobban elhelyezhesse e bonyolult világban. Tisztul a kép!

Az árvíztől az utcai harcokig

Vége az árvíznek, így már "veszély nélkül" írhatunk róla. Volt a polémia, hogy a nagy víz idején mit is kellett volna tennie Orbán Viktor miniszterelnöknek. Ki gondolta volna, hogy ennyi szakértőnk van, akik kiválóan tudják, hogy mi egy miniszterelnök dolga vészhelyzetben. Egyik szerint semmi, a másik egy központi irányító irodában szerette volna látni Orbánt, nem a gátakon. Sokan meg csak a rosszat látták mindabban, amit tett.

Miután nemcsak nálunk volt árvíz, és nemcsak Orbán Viktor volt a gátakon, így segítségül hívnék a kérdésben egy nyugati politikust. Például a müncheni főpolgármestert. Christian Ude a bajor televízióban arra a kérdésre, hogy jó dolog-e, ha egy politikus az árvízi munkákban közvetlenül részt vesz, így felelt: nem csak jó, hanem a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy vezető a veszélyeztetett területen személyesen jelen van. Egy miniszterelnök a rangjából adódóan könnyen tud különböző tárcákkal egyeztetni, a legmagasabb szinten tud utasításokat megfogalmazni, vagy adott esetben nemzetközi döntéseket előkészíteni. Az, hogy emberileg is fontos a példamutatása, csak erősíti ezt. Ez – folytatta a főpolgármester -, szavazatokat is hozhat neki, de ez így helyes.

Miről ne írjak blogot?

Ha nekiülök a szokásos heti írásomnak, mindig átgondolom az elmúlt hét kiemelkedő történéseit. Vagy egyszerűen csak egy közelmúltban vagy régmúltban történt esemény, évforduló alapján ütöm a billentyűket. Történjenek a dolgok velem vagy mással, világszenzáció legyen vagy csak egy egyszerű észrevétel, lelkesen fogok bele a munkába.

Mert bizony, ez nekem kemény munka, míg a profiknak csak egy kis ujjgyakorlat. De hát én nem versenyezni akarok. Mert az olyan lenne, mintha Messit én akarnám focizni tanítani. De azért néha jó belekontárkodni más dolgokba is. Ilyenkor nem vallom a suszter maradjon a kaptafánál elvet. Akik olvassák írásaimat tudják, hogy ez hol így, hol úgy sikerül.

Az idő rácsai

Akár szerencsésnek is gondolhatnánk magunkat, hiszen tanúi voltunk a 2000. év beteltének. Aztán együtt gördültünk át a maják időkerekén egy újabb ciklusba. Néha túl sok jelentőséget tulajdonítunk ennek, néha semmit, s közben egy pillanatig sem gondolkozunk azon, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csupán a számok, az időmérő szerkezetek és a képzeletünk játszik velünk.

Börtönünk az idő s a börtönőrök mi magunk vagyunk. Pedig lehetnék talán az idő urai is, de csupán a szolgálói vagyunk. Ha megfogan egy gyermek mai világunkban, akkor rövidesen kiszámolják, hogy mikor illendő megszületnie, s ha mégsem, akkor koraszülött lesz vagy túlhordott. Címkét kap. Ha elkerüli ezeket a buktatókat és „időben" születik, rögtön lemérik, felírják, adat lesz belőle anélkül, hogy tudná.

Aztán elkezdődik az élete az óra rabságában.

Volt egy utca…

Lokálpatrióta vagyok. De ezen túlmenően, megalkottam magamnak a városrész-patrióta kifejezést, sőt én Cseri út-patrióta vagyok.

A hatvanas évek második feléből már használható emlékeim vannak. A házunk egy kis tér egyik felén állt, sarokház, mint a süti. Ma is áll, csak már nem a mi családunk lakik benne. (Sokszor csak azért is arra megyek be a városba, hogy lássam.) Maga ez a szófordulat is tipikusan cseri. Nagyanyám szokta volt mondani: bemegyek a Városba. Igen, mert ez az utca ugyan a város része, de ma úgy mondanák, „kertvárosi”.

Nem volt nagy forgalom, na persze, autó sem volt annyi akkoriban, mint ma, jobbára inkább lovaskocsikkal hordták a szenet, fát, miegyebet ovis társaim apukái. Napközben azért volt „üzleti élet”, a vajüzembe, sörgyárba és vasgyárba rengeteg ember járt dolgozni, a vajüzem éjszaka sem hagyta elfeledtetni, hogy létezik: sokszor borultak hatalmas zörejjel a tejeskannák… igazából már fel sem ébredtünk rá.

A nyunyorgatás

Van, hogy úgy ébredsz reggel, hogy tudod, ha valaki nem ölelget, szorongat meg rendesen, az a nap nem ér semmit. De azt őszintén kell tenni, mert különben nem ér semmit.

Csak öleljenek szorosan, nagyon, erősen, férfias karokkal, illatban, sokáig. Halljam a másik gyorsuló szívdobogását, ami félelmetes és megnyugtató. Így tudnék maradni örökre, akkor is, ha ez elcsépelt, sablonos duma. Simítsák ki az arcomból a hajamat, nézzenek rám úgy, mintha én lennék a legszebb nő a világon, simogassák fel a libabőreimet.

Egy kis nyunyorgatással olyan mértékben meg lehet szelídíteni, hogy csodás háziasszony és engedelmes feleségféleség válik belőlem. De olykor elég egy jól irányzott bók, vagy egy simítás az arcon.

Testvérek

Nekem ez alapból többes szám.  Persze tudom, hogy maga a szó nem többes számban van. De amit felidéz, amit sejtet, ha kimondod: minimum kettő.

Talán hatéves lehettem, amikor először megkérdeztem édesanyámat, hogy nekem hol van a testvérem. Nem azt kérdeztem, miért nincs, hanem azt, hogy hol van. Az osztálytársaimnak vagy már volt nagyobb testvérük, vagy éppen akkor született a kicsi.

Érdekes dolog ez, mert az akkori legjobb barátnőmnek  - aki tőlünk két háznyira lakott - is éppen akkor született meg a húga, és nagyon nem szertettem, hogy nem lehetett száguldozni, nagyokat visongatva a „lovunkon”, mert éppen aludt… de mégis. Valami olyan világ volt az övüké, amiből én ki voltam zárva.

Úgy éreztem, ez így nem kerek: mindenkinek van testvére, nekem is, csak nem tudom, hol van. Anya elmagyarázta, hogy nekem nincs. Miért?

SZDSZ-reinkarnáció vs. Horn/Kovács László vonulat

Háromnegyed év múlva választások, de a magukat baloldalnak nevező csoportoknak nincs programjuk, miniszterelnök-jelöltjük, sőt afelé mutató tárgyalások sem látszanak. A népszerűségi listán Bajnai vezető helyét átvette Mesterházy, úgy is mondhatnánk: a nyugatról támogatott liberális vonulatot az MSZP/MSZMP jól kiépített apparátcsnyik vonala.

Mert köztudott, hogy Bajnai „kiválasztását” a nyugat, s nem kevéssé az amerikai Hillary Clinton nevéhez markánsan kötődő vonulat támogatta, s támogatja. Nem kevés vélemény szerint Bajnai vonala az SZDSZ reinkarnációja, Mesterházy pedig a Horn/Kovács László vonulat modernebb arculatú újjáéledése.

Egyéni ambíciók? Klán vagy lobby vetélkedések? „Antagonisztikus ideológiai ellentétek?”
A baloldali gondolat vagy a finánctőke szembenállása? Ezek csak elemzések! A végső gondolat az olvasóé! Gyermeke, unokája sorsa lesz a válasz.