Miről ne írjak blogot?

Ha nekiülök a szokásos heti írásomnak, mindig átgondolom az elmúlt hét kiemelkedő történéseit. Vagy egyszerűen csak egy közelmúltban vagy régmúltban történt esemény, évforduló alapján ütöm a billentyűket. Történjenek a dolgok velem vagy mással, világszenzáció legyen vagy csak egy egyszerű észrevétel, lelkesen fogok bele a munkába.

Mert bizony, ez nekem kemény munka, míg a profiknak csak egy kis ujjgyakorlat. De hát én nem versenyezni akarok. Mert az olyan lenne, mintha Messit én akarnám focizni tanítani. De azért néha jó belekontárkodni más dolgokba is. Ilyenkor nem vallom a suszter maradjon a kaptafánál elvet. Akik olvassák írásaimat tudják, hogy ez hol így, hol úgy sikerül.

Az idő rácsai

Akár szerencsésnek is gondolhatnánk magunkat, hiszen tanúi voltunk a 2000. év beteltének. Aztán együtt gördültünk át a maják időkerekén egy újabb ciklusba. Néha túl sok jelentőséget tulajdonítunk ennek, néha semmit, s közben egy pillanatig sem gondolkozunk azon, hogy tulajdonképpen nem történt semmi, csupán a számok, az időmérő szerkezetek és a képzeletünk játszik velünk.

Börtönünk az idő s a börtönőrök mi magunk vagyunk. Pedig lehetnék talán az idő urai is, de csupán a szolgálói vagyunk. Ha megfogan egy gyermek mai világunkban, akkor rövidesen kiszámolják, hogy mikor illendő megszületnie, s ha mégsem, akkor koraszülött lesz vagy túlhordott. Címkét kap. Ha elkerüli ezeket a buktatókat és „időben" születik, rögtön lemérik, felírják, adat lesz belőle anélkül, hogy tudná.

Aztán elkezdődik az élete az óra rabságában.

Volt egy utca…

Lokálpatrióta vagyok. De ezen túlmenően, megalkottam magamnak a városrész-patrióta kifejezést, sőt én Cseri út-patrióta vagyok.

A hatvanas évek második feléből már használható emlékeim vannak. A házunk egy kis tér egyik felén állt, sarokház, mint a süti. Ma is áll, csak már nem a mi családunk lakik benne. (Sokszor csak azért is arra megyek be a városba, hogy lássam.) Maga ez a szófordulat is tipikusan cseri. Nagyanyám szokta volt mondani: bemegyek a Városba. Igen, mert ez az utca ugyan a város része, de ma úgy mondanák, „kertvárosi”.

Nem volt nagy forgalom, na persze, autó sem volt annyi akkoriban, mint ma, jobbára inkább lovaskocsikkal hordták a szenet, fát, miegyebet ovis társaim apukái. Napközben azért volt „üzleti élet”, a vajüzembe, sörgyárba és vasgyárba rengeteg ember járt dolgozni, a vajüzem éjszaka sem hagyta elfeledtetni, hogy létezik: sokszor borultak hatalmas zörejjel a tejeskannák… igazából már fel sem ébredtünk rá.

A nyunyorgatás

Van, hogy úgy ébredsz reggel, hogy tudod, ha valaki nem ölelget, szorongat meg rendesen, az a nap nem ér semmit. De azt őszintén kell tenni, mert különben nem ér semmit.

Csak öleljenek szorosan, nagyon, erősen, férfias karokkal, illatban, sokáig. Halljam a másik gyorsuló szívdobogását, ami félelmetes és megnyugtató. Így tudnék maradni örökre, akkor is, ha ez elcsépelt, sablonos duma. Simítsák ki az arcomból a hajamat, nézzenek rám úgy, mintha én lennék a legszebb nő a világon, simogassák fel a libabőreimet.

Egy kis nyunyorgatással olyan mértékben meg lehet szelídíteni, hogy csodás háziasszony és engedelmes feleségféleség válik belőlem. De olykor elég egy jól irányzott bók, vagy egy simítás az arcon.

Testvérek

Nekem ez alapból többes szám.  Persze tudom, hogy maga a szó nem többes számban van. De amit felidéz, amit sejtet, ha kimondod: minimum kettő.

Talán hatéves lehettem, amikor először megkérdeztem édesanyámat, hogy nekem hol van a testvérem. Nem azt kérdeztem, miért nincs, hanem azt, hogy hol van. Az osztálytársaimnak vagy már volt nagyobb testvérük, vagy éppen akkor született a kicsi.

Érdekes dolog ez, mert az akkori legjobb barátnőmnek  - aki tőlünk két háznyira lakott - is éppen akkor született meg a húga, és nagyon nem szertettem, hogy nem lehetett száguldozni, nagyokat visongatva a „lovunkon”, mert éppen aludt… de mégis. Valami olyan világ volt az övüké, amiből én ki voltam zárva.

Úgy éreztem, ez így nem kerek: mindenkinek van testvére, nekem is, csak nem tudom, hol van. Anya elmagyarázta, hogy nekem nincs. Miért?

SZDSZ-reinkarnáció vs. Horn/Kovács László vonulat

Háromnegyed év múlva választások, de a magukat baloldalnak nevező csoportoknak nincs programjuk, miniszterelnök-jelöltjük, sőt afelé mutató tárgyalások sem látszanak. A népszerűségi listán Bajnai vezető helyét átvette Mesterházy, úgy is mondhatnánk: a nyugatról támogatott liberális vonulatot az MSZP/MSZMP jól kiépített apparátcsnyik vonala.

Mert köztudott, hogy Bajnai „kiválasztását” a nyugat, s nem kevéssé az amerikai Hillary Clinton nevéhez markánsan kötődő vonulat támogatta, s támogatja. Nem kevés vélemény szerint Bajnai vonala az SZDSZ reinkarnációja, Mesterházy pedig a Horn/Kovács László vonulat modernebb arculatú újjáéledése.

Egyéni ambíciók? Klán vagy lobby vetélkedések? „Antagonisztikus ideológiai ellentétek?”
A baloldali gondolat vagy a finánctőke szembenállása? Ezek csak elemzések! A végső gondolat az olvasóé! Gyermeke, unokája sorsa lesz a válasz.

Küldetéstudat - arroganciával megspékelve

Dörzsölik a kezüket a baloldalon, mert talán elérhetik azt, amiért honi és külföldi kollégáikkal együtt évek óta küzdenek: az Európai Unió egyes fórumai elítélhetik Magyarországot. Mégpedig nem konkrét ügyek miatt, hanem globálisan. Az "emberi jogok folyamatos megsértéséért". A "demokrácia lábbal tiprásáért". Ha ugyanis nem tudnák kedves olvasóim, az EU és az USA szerint önök már rég nem demokráciában élnek, és az emberi jogaik is naponta sérülnek. Hogy ebből semmit nem vesznek észre, az csak egy érzéki csalódás. Vagy egyenesen butaság.

Ez az "emberi jogokért-misszió" egy tipikus nyugati arrogancia. Azt ugyanis, hogy mit is jelentenek az emberi jogok, vagy mit a demokrácia, azt ők szeretik megmondani. A francia-német-portugál-osztrák-holland zöldek, liberálisok, szocialisták. Vagy az USA kiválóságai. Mint például Scheppele úrhölgy. Aki legutóbb azt írta rólunk, hogy "óvakodj a magyaroktól, mégha ajándékot hoznak is". Sérteget bennünket, és igyekszik a magyar kormány minden lépésébe belekötni. Hasonló arroganciával oktat ki bennünket az Amnesty International is a nemlétező jogainkról, egyéb más "emberi jogi" szervezetekkel együtt.

Hallgatom Helmut Schmidt volt szociáldemokrata kancellárt, amint az egyik kínai professzorral próbálják értelmezni ezt a nyugati küldetés-tudatot. Sem a Bibliában, sem a Koránban, vagy az inkáknál, sem az ókori egyiptomiaknál, görögöknél, de még csak a római jogban sem fordul elő ez az "emberi-jogok"-kifejezés, mondja Schmidt. Ahogy Konfuciusnál, Luthernál sem. Ez a felvilágosodás terméke. Elsősorban a franciák, hollandok nagy találmánya.

Vágyom egy nő után!

No, persze, nem én. Először is boldog párkapcsolatban élek immár negyvenhárom éve. Másodszor pedig borotválkozás közben tükörbe szoktam nézni, így folyamatosan látom, hogy elmúltak az évek felettem. Inkább a celeb világot szeretném megfricskázni.

Elég csak egy kicsit szörfölni a neten, és máris látjuk, hogy a bulvár ontja magából a megfelelő híreket. De nem kell ezért a netre menni, minden reggel, ha betérek kedvenc újságosomhoz, a bulvárlapok címlapját óhatatlanul is látom. Innen megfelelő „tudás ” birtokába jutok, az aktuális celeb hírekhez.

Nagyon tetszenek az ágy rotációk! Olvasom, hogy sztárfocistánk milyen bombázóval kavar. Nos, a mani nagy úr, ismerve a sztárfocistát, ha nem lenne a bankszámlája kövér, akkor a Putyilov gyár esztergályos nője sem állna vele szóba. Persze nem tudom, miben sztár ez az úr, nézve az olajsejkség elleni összecsapást. Ha csak abban nem, hogy több milliós autót sikerült összetörnie, mint a Real Madrid valóban csodafocistájának. Nos, ugyanez a hölgyemény most egy másik úr ágyát gazdagítja és bankszámláját apasztja. De az élet már csak ilyen.

A rigmusok népe

Talán nem is gondolnánk, de életünket átszövik a múlt beidegződései. A kollektív tudattalan - bármi legyen is az - létezik. Nyelvében él a nemzet (már ez is egy szlogen), én hozzátenném: még a rigmusaiban, illetve ritmusos szlogenjeiben is.

Erre az állításra felhoznék az elején egy példát: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded.” Ez a Rákosi-korszakból ránk maradt rigmus bizonyos körökben oly mélyen gyökerezik, hogy kiirtása szinte lehetetlennek tűnik. Ha arra gondolunk, mennyi energia kell ahhoz, hogy egy kicsi változás is létrejöjjön a szemléletben, bizony be kell látnunk, hogy a kollektív bölcsesség vagy balgaság több egy egyszerűen megoldható képletnél.

Nem véletlenül tapasztaljuk a szlogenek, illetve rigmusok reneszánszát, ám ahhoz, hogy sikerüljön hosszabb távon átprogramozni az agyakat, valódi minőség kell. Persze itt a minőséget akár idézőjelbe is tehetnénk, ám valójában igen nehéz megfejteni, hogy valami mitől marad meg az agyakban vagy éppen mitől nem. Az azonban biztos, hogy az elmúlt rendszer a rigmusok nagymestere volt.

Belelapozunk csak egymásba

Az előhang, az előszó, a bevezetés, felvezetés mindig a legizgalmasabb dolog. Ebben általában már benne van a lényeg. A megtalálás, a kitalálás, a megkörnyékezés. Lehet izgulni az első véletlen érintésért, az első hosszabb tekintet-összeragadásért, az egyre közelebbért.

Az első fejezet mindig a legszebb. Mégsem tudjuk eléggé élvezni. Sietni akarunk. Hamar, hamar a bőrét, a csókját, az illatát, a suttogását, az érintését. A kíváncsiság hajt. És ezzel a játékot el is rontjuk. Mert ha ezeket megkapjuk, egy csóknál már nem állunk meg, ugye. S az újdonságból pillanatok alatt megszokás lesz.