Volt egy utca…
Azt írta a barátnőm rólam: „ezer éve Kaposváron él”. Sajnos nem végeztem családfa kutatást,így nem tudom, hogy büszkélkedhetnék-e közel ennyi éves kaposvári családi múlttal, de az bizonyos, hogy ükszüleim, dédszüleim, nagyszüleim, szüleim mind Kaposvár környékén, Kaposváron éltek.
Itt születtem, és leszámítva pár évet, amíg a tudást magas fokon szívtam magamba, mindig is ebben a városban éltem. Lokálpatrióta vagyok. De ezen túlmenően, megalkottam magamnak a városrész-patrióta kifejezést, sőt én Cseri út-patrióta vagyok.
A hatvanas évek második feléből már használható emlékeim vannak. A házunk egy kis tér egyik felén állt, sarokház, mint a süti. Ma is áll, csak már nem a mi családunk lakik benne. (Sokszor csak azért is arra megyek be a városba, hogy lássam.) Maga ez a szófordulat is tipikusan cseri. Nagyanyám szokta volt mondani: bemegyek a Városba. Igen, mert ez az utca ugyan a város része, de ma úgy mondanák, „kertvárosi”.
Nem volt nagy forgalom, na persze, autó sem volt annyi akkoriban, mint ma, jobbára inkább lovaskocsikkal hordták a szenet, fát, miegyebet ovis társaim apukái. Napközben azért volt „üzleti élet”, a vajüzembe, sörgyárba és vasgyárba rengeteg ember járt dolgozni, a vajüzem éjszaka sem hagyta elfeledtetni, hogy létezik: sokszor borultak hatalmas zörejjel a tejeskannák… igazából már fel sem ébredtünk rá.
Szép sorban, rendezett portákból állt az utca, egészen a parkig, ahova hintázni, libikókázni, később randevúzni jártunk. Mindenki ismert mindenkit, a felnőttek figyeltek ránk, gyerekekre, függetlenül attól, ki kinek a gyereke. Mi pedig nem öltöttünk nyelvet rá, ha azt mondta a Kis néni: szeded fel azt a papírt a földről, te kis csibész!
Volt egy utca Kaposváron, ahol megtanultam járni, írni, olvasni, ahol megtanultam a barátságot, megtanultam tisztelni az idősek bölcsességét.
Az óvoda a házunk kertjének szomszédságában állt, amikor kint játszottunk az udvaron, nagyanyám szokott integetni nekem a kertünkből. Az iskola a házunkkal majdnem szemben volt, nagyanyám elvitt megnézni, mielőtt elsős lettem. Nyitva volt a kapu, áhítattal léptem be, az igazgató bácsi pedig kézen fogva bevezetett, és megmutatta, hol lesz a tantermünk. Azt hiszem, akkor csapott meg az az illat, amit ma is csak úgy hívok, iskolaszag, és ami később sokáig az életem része lett.
A kenyérbolt tízháznyira volt tőlünk, mellette a kenyérüzem (értsd: pékség), a friss kenyeret reggel és késő délután tolták át a fehérsapkás pékek, mire hazaértem, kicsipegettem a kenyér belét. A kenyérbolt mellett hentes – már nem emlékszem a hentes bácsi nevére, de a hatalmas pocakjára, a félretolt sapkájára igen -, aztán a suszter bácsiék háza, aztán a következő utca sarkán a borbélyüzlet, később fodrász. Aztán a parkkal szemben az állatkórház, ahova sokat jártunk állatokat nézni, mert a Foltényi doktor bácsi minden gyereket szeretett.
Az utca mindkét oldalát fák szegélyezték, az iskola oldalán nagyobbak, a másikon kisebbek, tavasszal és kora nyáron a kertekben nyíltak a virágok, minden csupa illat volt, és senkinek nem voltak allergiás tünetei. Nyaranta késő estig játszottunk az utcán, a felnőttek vödrökből öntözték az utcát, lehűtve a követ. ÉS BESZÉLGETTEK AZ EMBEREK EGYMÁSSAL.
A kapukat nem zártuk kulcsra, mert nem féltettünk semmit senkitől. Kamasz koromban egyedül mentem haza a színházból, ÉS NEM FÉLTEM, ÉS NEM FÉLTETTEK SEMMITŐL ÉS SENKITŐL.
Volt egy utca Kaposváron, ahol megtanultam járni, írni, olvasni, ahol megtanultam a barátságot, megtanultam tisztelni az idősek bölcsességét. Ahol a barátnőmmel órákig kísérgettük egymást a két ház között, mert addig is megváltottuk a világot, ahol először voltam szerelmes, ahol a nagyobbik gyerekemet őrizte a babakocsiban a családi kuvaszunk.
Van egy utca Kaposváron, ugyanazzal a névvel, a házai ugyanazon a helyrajzi számon állnak, mint régen. Volt egy utca Kaposváron, amely ma is létezik, de a hangulata, az „íze” már nincs meg.
És nem azért, mert elmúlt a varázsa az ifjúságnak.