Testvérek

Köszöntő

Tisztelettel és szeretettel köszöntöm a Kaposvár Most blogírói között Faragó Gabriellát. Öröm számunkra, hogy személyében egy újabb pedagógus csatlakozott alkotógárdánkhoz. Bejegyzéseit hétfőnként olvashatják lapunk látogatói. Bízom benne, hogy hamar felfedezik értékes írásait!

Testvérek. Nekem ez alapból többes szám. Persze tudom, hogy maga a szó nem többes számban van. De amit felidéz, amit sejtet, ha kimondod: minimum kettő.

Talán hatéves lehettem, amikor először megkérdeztem édesanyámat, hogy nekem hol van a testvérem. Nem azt kérdeztem, miért nincs, hanem azt, hogy hol van. Az osztálytársaimnak vagy már volt nagyobb testvérük, vagy éppen akkor született a kicsi.

Érdekes dolog ez, mert az akkori legjobb barátnőmnek - aki tőlünk két háznyira lakott - is éppen akkor született meg a húga, és nagyon nem szertettem, hogy nem lehetett száguldozni, nagyokat visongatva a „lovunkon”, mert éppen aludt… de mégis. Valami olyan világ volt az övüké, amiből én ki voltam zárva.

Úgy éreztem, ez így nem kerek: mindenkinek van testvére, nekem is, csak nem tudom, hol van. Anya elmagyarázta, hogy nekem nincs. Miért? Igazából mondott valamit, aminek a második mondatát már nem értettem, de nem is érdekelt. Csak az zakatolt bennem: nincs. Hát kitaláltam magamnak. Egy fiú testvért. Attól kezdve, sokáig velem volt. Úgy tízéves koromig. Akkor már tudtam, hogy nincs, nem volt, és már nem is lesz.

Úgy éreztem, ez így nem kerek: mindenkinek van testvére, nekem is, csak nem tudom, hol van.

Hagyományosan egyke családból származom. Sokáig visszavezetve mindig csak egy gyerek született a családunkban. Ahogy felnőttem, elfelejtettem az egészet, és bevonzottam egy olyan fiút, aki szintén egyke volt. Nem is volt kérdés bennem, hogy nekünk is egy gyerekünk lesz. Két lányom van. Majdnem pontosan tíz év elteltével történt meg újra a csoda.

És feltárult előttem - szülőként - egy világ, ami olyan, mintha egyszer már éltem volna benne, csak nem én vagyok most a főszereplő. A megálmodott világ valóra vált.

Látom, ahogyan többes számban élnek.

Ahogyan a kicsi háromévesen kettétörte a ropit, és eltette a nővérének a felét, ahogyan a nagyobbik - mint egy kis oroszlán - védte meg a kicsit az utcaharcban, ahogyan a kicsi várja haza a már unokámat váró testvérét, ahogyan a nagyobbik aggódva figyeli a kicsi kamaszkori önmagakeresését…

Jó nekik. Ők már soha nem lesznek egyedül.

Ahogyan az idő múlik, és egyre inkább fogynak mellőlem felmenő szeretteim, arra gondolok, talán a legtöbb, amit az okos gondoskodáson túl adhattam a gyerekeimnek, ösztönösen történt: adtam nekik többes számot. Ők már mindig „MI” lesznek és nem csak „ÉN”.

Volt két macskám. Azt mondták, együtt kell elhozni őket, mert ők testvérek, nem szabad szétszakítani őket. Amennyit azok fújtak egymásra! Az egyik állandóan aludt, a másik folyton fára mászott, az egyik szerette, ha simogattam, a másik felborzolta a szőrét, ha hozzáértem. Aztán mindegyik egyszerre lett várandós. Egy hét különbséggel babáztak le a kis dobozukba. Két kis doboz, egymás mellett.

Az egyhetes anyuka féltőn védte kiscicáit, míg a testvére vajúdott. Az első cica hamar megszületett, mamája rendesen, ahogyan azt ösztönösen tudta, ellátta. Amikor a második végre kezdett kopogtatni, az egyhetes anyuka szájába vette az elsőt, áttette az ő dobozába és elkezdte nyalogatni.

Testvérek.

Farkas Éva a Kaposvár Most új blogírójáról:

Faragó Gabriella Szabó Gabiként született. Magyar-történelem szakos középiskolai tanárnőként csaknem 20 évig tanított kolléganőmként a közgazdasági szakközépiskolában. 2000-től az oktatásirányítás területére evezett. Két gyermek édesanyja. Orsolya révén hamarosan nagymama lesz. Anna leánya középiskolás és lóimádó. Ezer éve Kaposváron él.