Belelapozunk csak egymásba

könyvAz előhang, az előszó, a bevezetés, felvezetés mindig a legizgalmasabb dolog. Ebben általában már benne van a lényeg. A megtalálás, a kitalálás, a megkörnyékezés. Lehet izgulni az első véletlen érintésért, az első hosszabb tekintet-összeragadásért, az egyre közelebbért.

Az első fejezet mindig a legszebb. Mégsem tudjuk eléggé élvezni. Sietni akarunk. Hamar, hamar a bőrét, a csókját, az illatát, a suttogását, az érintését. A kíváncsiság hajt. És ezzel a játékot el is rontjuk. Mert ha ezeket megkapjuk, egy csóknál már nem állunk meg, ugye. S az újdonságból pillanatok alatt megszokás lesz.

Tini koromban már az is NAGY dolog volt, hogy megfogták a kezem. Hetekig, hónapokig nem csináltunk mást, csak sétáltunk kézen fogva és hatalmas csókcsatákat vívtunk. S elég volt, mert tudtuk, „azt” még nem szabad. A várakozás tette izgalmassá. S mire eljutottunk odáig, már ismertem a másik minden egyes lélegzetvételének jelentését.

Sietni akarunk. Hamar, hamar a bőrét, a csókját, az illatát, a suttogását, az érintését.

S most ezekből a „hamar dolgokból” kimarad az ember, a megismerés, az egymásra figyelés. Vagyis a tartalom. Ahogy kinyitjuk a könyvet, azzal a mozdulattal már be is fejezzük. Könnyen feltesszük a polcra a másikat, és megesik, hogy lesz több olyan fontos oldal is, amit átlapozunk.